A történet helyenként brutális cselekményt, túlfűtött szexualitást, illetve tudatmódosító szerek megjelenését tartalmazza, így csak erős idegzettel rendelkező felnőtt olvasóknak ajánlott.
Negyedik fejezet
Elrabolták és bezárták. Egy olyan
hajón volt, amelynek az úti célja egy számára ismeretlen hely. Sötétség vette
körül. akkor hát ennyi volt. az ajtó csak akkor fog újból kinyílni, mikor már
messze kerül az otthonától.
Az otthon. Faith már nem tudta, hogy mit is jelent számára ez a szó, most viszont felértékelődött benne minden. Valami olyan hely lehet, ami biztonsággal töltötte el.
Leült a hideg lemezre, és gondolkodott. Mikor érhetnek oda? Már most rettenetesen éhes volt. Egy napokig tartó utat biztosan nem bírna ki.
A szeme lassan kezdett hozzászokni a sötétséghez. a konténer oldalain és tetején apró, rozsda ütötte lyukak voltak, amelyeken keresztül némi fény szűrődött be. Sajnos nem voltak akkorák, hogy kézzel szét lehessen feszíteni a lemezt, de Faith végre szétnézhetett.
Csak a csupasz vas vette körül, és még egy takaró sem volt.
A konténer sötétségbe vesző végében nem hitte, hogy lett volna kiút. Nem lett volna értelme felállni és szétnézni ott. Azonban a sötétségbe vesző végét érdekelte, hogy ő ki lehet, és közelebb jött.
Árnyak mozogtak a sötétben. Emberek körvonalai bontakoztak ki, akik felé araszoltak.
– Kik vagytok? Mit akartok?
Faith talpra ugrott, és addig és addig hátrált, ameddig csak bírt.
Nem érkezett válasz. az alakok folyamatosan közeledtek felé. Semmi nem volt a közelében, amivel megvédhetné magát a túlerővel szemben.
– Állj! – kiabálta kétségbeesetten.
Az árnyékok kiléptek a gyér megvilágításba. hat gyerek volt, akik alig lehettek tizenegy évesek. Négy lány és kettő fiú. Mindannyian szakadt ruhákat hordtak, és belepte őket a kosz. Soványak voltak,
talán éheztek is. Faith meglepődött.
– Hogy kerültetek ide?
– Felhoztak ide a hajóra – hallatszott az egyik törékeny kislány hangja. – Te miért jöttél ilyen későn?
– Csak most… hoztak…
Nem igazán értette a helyzetet.
– Mi a nevetek?
– Én Zoe vagyok, a többiek Thomas, Victoria, Dora, Zack és Lily. Téged hogy hívnak?
– Faith. Hova megy a hajó?
– Hát Európába – szólalt meg Zack. – Dolgozni visznek.
– Dolgozni?
– Igen, azért fizettek értünk – mondta Zoe. – Mindegyikünk szüleinek fizettek, hogy egy időre dolgozni vigyenek minket.
Faith már értette, hogy miről van szó. Ezek a gyerekek a nyomorból jöttek, és a szüleik eladták őket az embercsempészeknek, hogy se ők maguk, se a gyerekek ne haljanak éhen. Nem volt valami nemes áldozatnak nevezhető, de legalább életben maradtak. A szükség vitte rá őket. Valaki pedig ezt használta ki. Egy egész bűnszervezet lehet a háttérben, akik arra épültek, hogy más európai bűnszervezetnek adják el őket. A gyerekek viszont nem tudtak erről.
– Nem vagy te egy kicsit túl idős? – érdeklődött Dora.
Faith nem akarta elmondani nekik az igazságot. addig jó nekik, amíg nem tudják, hogy hova mennek. Bár erről önmagának sem volt túl sok fogalma.
– Engem azért küldtek, hogy vigyázzak rátok.
– Az jó, akkor biztonságban vagyunk – mosolygott Thomas, és a többi gyerek is valamelyest bizakodóbb lett.
– Éhes vagy? – kérdezte Victoria.
– Igen.
A lány hátraszaladt, és egy darab száraz kenyérrel a kezében jött vissza.
– Tessék!
Átnyújtotta neki a kenyeret. Faith nagy darabot harapott belőle. Korábban túlságosan is finnyás volt az ételeket illetően, de ez most már nem számított.
Felbúgott a hajó motorja, majd a szerkezet mozgásba lendült. Csikorogtak a vaslemezek, és szinte érezni lehetett, ahogy a fejük felett meginog a több emelet magas konténertorony. A borzalmas hangzavarban, miközben összeütődtek a lemezek, Faith reménykedett, hogy nem szakad rájuk az egész.
Hamarosan elcsendesedett a nyikorgás és a recsegés fogcsikorgató hangja. Részben megnyugodhattak, hogy nem fogja agyonnyomni őket a többtonnányi vas. Ahogy a hajó felvett egy állandó és egyenletes a tempót, úgy megszűnt a kilengés. Faith ebből tudta, hogy kiértek a nyílt vízre, és nekivágtak az előttük álló nagy kékségnek.
Nem volt mit tenni. Magukra maradtak ebben a fullasztó vaskoporsóban. Faithnek fájt a lába, nem bírt már sokáig állni, inkább lefeküdt a padlóra. A gyerekek köré gyűltek, és melléfeküdtek. Meglepődött rajtuk, de jólesett neki, hogy a közelében maradtak. Talán biztonsággal töltötte el őket a jelenléte, de az is lehet, hogy megbíztak és hittek benne. Elvégre a neve is valami ilyesmit jelent.
A félhomály magányában várakozva lassan ez a kevés fény is eltűnt, és helyét a sötétség vette át. Belopakodott Faith szívébe, és vaskarmaival köré tekeredett, hogy egész éjszakán át tartó nyugtalansággal árassza el.
A kék égbolt látványa zökkentette ki elkeseredettségéből. A konténer tetején egy csapóajtót nyitottak ki, és fényáradat zúdult rájuk.
Be kellett hunynia a szemét, mert elvakította a hirtelen jött világosság, de örült neki, mert a fény a reggel eljövetelét jelezte.
Miután szeme hozzászokott a világossághoz, egy munkást pillantott meg fölöttük. Egy kosarat engedett le egy kötélen. Faith felpattant, és a kosárért nyúlt. Egy kiló kenyér, egy sült csirke és fejenként egy liter víz. Csupán ennyi volt benne. Nem volt valami bőséges hét főre. Még azt sem tudta, hogy meddig húzhatják ki vele.
– Nem kaphatnánk még valamit? – érdeklődött Faith az embertől, aki leeresztette a kosarat, de ő válaszképpen bevágta a csapóajtót, és ismét félhomály borult rájuk.
Ennyivel kellett beérniük. Faith csalódottan szétosztotta a tartalmát maguk között. Mindenki egyenlő részt kapott. A gyerekek azonnal hozzáfogtak a saját részükhöz.
– Várjatok, nem szabad! – szólt rájuk Faith. – Be kell osztanunk, ami van. Ki tudja, mikor kapunk újból enni.
Mindannyian éhesek voltak, de nem volt szabad mindent egyszerre megenni. Faith csupán pár falatot engedélyezett nekik, majd a többit félretették. Sóvárgó tekintettel pillantottak felé, de mindenki
betartotta a szabályt.
Egyszer csak a motorzúgás abbamaradt. Faith kíváncsian felkelt.
Nem érhettek oda. Hiszen még csak egy nap telt el. Ha valóban átszelik az óceánt, az több napot vesz igénybe.
Faith kinézett az egyik lyukon. Kint emberek szaladgáltak. Mindenki sietett valahova. arcukon mintha a rémület jeleit látná. talán valami baj történt. Meghibásodott volna a motor?
A távolban valami villogott, ami feléjük közeledett. A konténerek között vörös és kék fény cikázott keresztül. A parti őrség. Ideáig követhették a hajót. Lehet, hogy kaptak egy fülest, hogy ők itt vannak.
Faithben felcsillant a remény egy kis szikrája. Valahogy tudatniuk kell, hogy az egyik konténerben raboskodnak.
A rendőrök nem vizsgálhattak át minden egyes konténert, hisz az több hétig is tarthatna. Csak rajtuk múlt tehát, hogy észreveszik-e őket.
Hamarosan léptek zaja hallatszott. Nem lehetett megállapítani, hogy kik közelednek.
Az otthon. Faith már nem tudta, hogy mit is jelent számára ez a szó, most viszont felértékelődött benne minden. Valami olyan hely lehet, ami biztonsággal töltötte el.
Leült a hideg lemezre, és gondolkodott. Mikor érhetnek oda? Már most rettenetesen éhes volt. Egy napokig tartó utat biztosan nem bírna ki.
A szeme lassan kezdett hozzászokni a sötétséghez. a konténer oldalain és tetején apró, rozsda ütötte lyukak voltak, amelyeken keresztül némi fény szűrődött be. Sajnos nem voltak akkorák, hogy kézzel szét lehessen feszíteni a lemezt, de Faith végre szétnézhetett.
Csak a csupasz vas vette körül, és még egy takaró sem volt.
A konténer sötétségbe vesző végében nem hitte, hogy lett volna kiút. Nem lett volna értelme felállni és szétnézni ott. Azonban a sötétségbe vesző végét érdekelte, hogy ő ki lehet, és közelebb jött.
Árnyak mozogtak a sötétben. Emberek körvonalai bontakoztak ki, akik felé araszoltak.
– Kik vagytok? Mit akartok?
Faith talpra ugrott, és addig és addig hátrált, ameddig csak bírt.
Nem érkezett válasz. az alakok folyamatosan közeledtek felé. Semmi nem volt a közelében, amivel megvédhetné magát a túlerővel szemben.
– Állj! – kiabálta kétségbeesetten.
Az árnyékok kiléptek a gyér megvilágításba. hat gyerek volt, akik alig lehettek tizenegy évesek. Négy lány és kettő fiú. Mindannyian szakadt ruhákat hordtak, és belepte őket a kosz. Soványak voltak,
talán éheztek is. Faith meglepődött.
– Hogy kerültetek ide?
– Felhoztak ide a hajóra – hallatszott az egyik törékeny kislány hangja. – Te miért jöttél ilyen későn?
– Csak most… hoztak…
Nem igazán értette a helyzetet.
– Mi a nevetek?
– Én Zoe vagyok, a többiek Thomas, Victoria, Dora, Zack és Lily. Téged hogy hívnak?
– Faith. Hova megy a hajó?
– Hát Európába – szólalt meg Zack. – Dolgozni visznek.
– Dolgozni?
– Igen, azért fizettek értünk – mondta Zoe. – Mindegyikünk szüleinek fizettek, hogy egy időre dolgozni vigyenek minket.
Faith már értette, hogy miről van szó. Ezek a gyerekek a nyomorból jöttek, és a szüleik eladták őket az embercsempészeknek, hogy se ők maguk, se a gyerekek ne haljanak éhen. Nem volt valami nemes áldozatnak nevezhető, de legalább életben maradtak. A szükség vitte rá őket. Valaki pedig ezt használta ki. Egy egész bűnszervezet lehet a háttérben, akik arra épültek, hogy más európai bűnszervezetnek adják el őket. A gyerekek viszont nem tudtak erről.
– Nem vagy te egy kicsit túl idős? – érdeklődött Dora.
Faith nem akarta elmondani nekik az igazságot. addig jó nekik, amíg nem tudják, hogy hova mennek. Bár erről önmagának sem volt túl sok fogalma.
– Engem azért küldtek, hogy vigyázzak rátok.
– Az jó, akkor biztonságban vagyunk – mosolygott Thomas, és a többi gyerek is valamelyest bizakodóbb lett.
– Éhes vagy? – kérdezte Victoria.
– Igen.
A lány hátraszaladt, és egy darab száraz kenyérrel a kezében jött vissza.
– Tessék!
Átnyújtotta neki a kenyeret. Faith nagy darabot harapott belőle. Korábban túlságosan is finnyás volt az ételeket illetően, de ez most már nem számított.
Felbúgott a hajó motorja, majd a szerkezet mozgásba lendült. Csikorogtak a vaslemezek, és szinte érezni lehetett, ahogy a fejük felett meginog a több emelet magas konténertorony. A borzalmas hangzavarban, miközben összeütődtek a lemezek, Faith reménykedett, hogy nem szakad rájuk az egész.
Hamarosan elcsendesedett a nyikorgás és a recsegés fogcsikorgató hangja. Részben megnyugodhattak, hogy nem fogja agyonnyomni őket a többtonnányi vas. Ahogy a hajó felvett egy állandó és egyenletes a tempót, úgy megszűnt a kilengés. Faith ebből tudta, hogy kiértek a nyílt vízre, és nekivágtak az előttük álló nagy kékségnek.
Nem volt mit tenni. Magukra maradtak ebben a fullasztó vaskoporsóban. Faithnek fájt a lába, nem bírt már sokáig állni, inkább lefeküdt a padlóra. A gyerekek köré gyűltek, és melléfeküdtek. Meglepődött rajtuk, de jólesett neki, hogy a közelében maradtak. Talán biztonsággal töltötte el őket a jelenléte, de az is lehet, hogy megbíztak és hittek benne. Elvégre a neve is valami ilyesmit jelent.
A félhomály magányában várakozva lassan ez a kevés fény is eltűnt, és helyét a sötétség vette át. Belopakodott Faith szívébe, és vaskarmaival köré tekeredett, hogy egész éjszakán át tartó nyugtalansággal árassza el.
A kék égbolt látványa zökkentette ki elkeseredettségéből. A konténer tetején egy csapóajtót nyitottak ki, és fényáradat zúdult rájuk.
Be kellett hunynia a szemét, mert elvakította a hirtelen jött világosság, de örült neki, mert a fény a reggel eljövetelét jelezte.
Miután szeme hozzászokott a világossághoz, egy munkást pillantott meg fölöttük. Egy kosarat engedett le egy kötélen. Faith felpattant, és a kosárért nyúlt. Egy kiló kenyér, egy sült csirke és fejenként egy liter víz. Csupán ennyi volt benne. Nem volt valami bőséges hét főre. Még azt sem tudta, hogy meddig húzhatják ki vele.
– Nem kaphatnánk még valamit? – érdeklődött Faith az embertől, aki leeresztette a kosarat, de ő válaszképpen bevágta a csapóajtót, és ismét félhomály borult rájuk.
Ennyivel kellett beérniük. Faith csalódottan szétosztotta a tartalmát maguk között. Mindenki egyenlő részt kapott. A gyerekek azonnal hozzáfogtak a saját részükhöz.
– Várjatok, nem szabad! – szólt rájuk Faith. – Be kell osztanunk, ami van. Ki tudja, mikor kapunk újból enni.
Mindannyian éhesek voltak, de nem volt szabad mindent egyszerre megenni. Faith csupán pár falatot engedélyezett nekik, majd a többit félretették. Sóvárgó tekintettel pillantottak felé, de mindenki
betartotta a szabályt.
Egyszer csak a motorzúgás abbamaradt. Faith kíváncsian felkelt.
Nem érhettek oda. Hiszen még csak egy nap telt el. Ha valóban átszelik az óceánt, az több napot vesz igénybe.
Faith kinézett az egyik lyukon. Kint emberek szaladgáltak. Mindenki sietett valahova. arcukon mintha a rémület jeleit látná. talán valami baj történt. Meghibásodott volna a motor?
A távolban valami villogott, ami feléjük közeledett. A konténerek között vörös és kék fény cikázott keresztül. A parti őrség. Ideáig követhették a hajót. Lehet, hogy kaptak egy fülest, hogy ők itt vannak.
Faithben felcsillant a remény egy kis szikrája. Valahogy tudatniuk kell, hogy az egyik konténerben raboskodnak.
A rendőrök nem vizsgálhattak át minden egyes konténert, hisz az több hétig is tarthatna. Csak rajtuk múlt tehát, hogy észreveszik-e őket.
Hamarosan léptek zaja hallatszott. Nem lehetett megállapítani, hogy kik közelednek.
Faith fülelt. Csupán egy esélye lesz.
Biztosan kellett tudnia, hogy a rendőrök vannak a közelükben. A gyerekek összesúgtak.
– Csendet! – intette le őket Faith.
Egyre közelebb értek. Alig lehettek tíz méterre tőlük.
– a 3872-es miért nincs regisztrálva? – kérdezte egy határozott hang.
– Hibás elektronikai cikkek vannak benne, bezúzásra várnak – mondta valaki bátortalanul.
– Az elektronikai hulladékokat első helyen kell feltüntetni! – torkolta le a férfi. – Nyissa ki!
Nem lehetett más, csak rendőr. Itt volt a lehetőség. Azonnal tudatnia kell, hogy itt vannak.
– IDE! SEGÍTSÉG, ITT VAGYUNK!
Faith kiabált, ahogy csak tudott. Kezeivel a konténer oldalát csapkodta, hogy még nagyobb zajt keltsen.
– TEGYE FEL A KEZEIT! – hallatszott kintről a rendőr hangja. – Előre!
Közeledtek feléjük. Faith tovább folytatta a kiabálást. A lyukon keresztül látta, ahogy négy ember bukkant elő. Három fegyveres rendőr egy negyedik alakot vezetett feltett kézzel.
Végre vége lesz ennek. Hamarosan kiszabadítják őket, és megmenekülnek. Mindannyian hazamehetnek. Faith fellélegzett, hogy nemsokára véget ér ez a rémálom.
A gyerekek egy csoportban, szorosan egymás mellett állva, rémült arccal figyeltek.
– Mindjárt vége – biztatta őket Faith.
A rendőrök odaértek hozzájuk.
– Kinyitni! – utasította a munkást, azonban a férfi nem mozdult.
– AZT MONDTAM, NYISSA KI! – a rendőr elővette pisztolyát, és a férfi fejéhez nyomta.
Ez már elég ösztönzően hatott rá. Az ajtóhoz fordult, és a zárral babrált. A rendőrök szemmel tartották őt.
Faith észrevette, hogy egy ötödik alak is feltűnik mögöttük gépfegyverrel a kezében. Mielőtt figyelmeztethette volna a rendőröket, golyózápor hullott rájuk. Ratatatata… a golyók átütötték a konténer falát, és visszapattogtak a túlsó falról.
Faith ösztönösen hátraugrott, és rávetette magát a gyerekekre.
Mindannyian a földre estek. A golyók a fejük felett pattogtak. Szikraeső hullott rájuk, ahogy fém a fémhez ért. Faith a kezeivel próbálta védeni a gyerekeket.
A gépfegyver recsegése megszűnt. Faith kábultan és zúgó fejjel állt fel. Sértetlennek tűnt.
– Jól vagytok? – kérdezte suttogva a többiektől.
Mindannyian felálltak. A rémületen kívül nem esett bajuk. Sajnos ugyanez nem volt elmondható a rendőrökről.
A golyó ütötte konténeren keresztül tisztán látszott, hogy négy holttest hever a földön. a gépfegyveres a saját társát sem kímélte. A rendőrökkel együtt a remény is meghalt.
A távolban további gépfegyverek kerepelése hangzott fel. Most végeznek a felmentő seregük megmaradt tagjaival. Faith szájából a szabadság íze olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan jött.
Tíz perccel később két fegyveres munkás a vízbe dobta a holttesteket. Hangos csobbanással zuhantak az óceánba.
A golyó ütötte lyukakon keresztül látni lehetett a végtelenbe vesző óceánt. Nagy árat kellett fizetni a panorámáért.
A motor újból beindult, és a hajó egy éles bal kanyart vett. Ha valaki esetleg utánuk jön is, akkor sem erre fogják keresni.
– Csendet! – intette le őket Faith.
Egyre közelebb értek. Alig lehettek tíz méterre tőlük.
– a 3872-es miért nincs regisztrálva? – kérdezte egy határozott hang.
– Hibás elektronikai cikkek vannak benne, bezúzásra várnak – mondta valaki bátortalanul.
– Az elektronikai hulladékokat első helyen kell feltüntetni! – torkolta le a férfi. – Nyissa ki!
Nem lehetett más, csak rendőr. Itt volt a lehetőség. Azonnal tudatnia kell, hogy itt vannak.
– IDE! SEGÍTSÉG, ITT VAGYUNK!
Faith kiabált, ahogy csak tudott. Kezeivel a konténer oldalát csapkodta, hogy még nagyobb zajt keltsen.
– TEGYE FEL A KEZEIT! – hallatszott kintről a rendőr hangja. – Előre!
Közeledtek feléjük. Faith tovább folytatta a kiabálást. A lyukon keresztül látta, ahogy négy ember bukkant elő. Három fegyveres rendőr egy negyedik alakot vezetett feltett kézzel.
Végre vége lesz ennek. Hamarosan kiszabadítják őket, és megmenekülnek. Mindannyian hazamehetnek. Faith fellélegzett, hogy nemsokára véget ér ez a rémálom.
A gyerekek egy csoportban, szorosan egymás mellett állva, rémült arccal figyeltek.
– Mindjárt vége – biztatta őket Faith.
A rendőrök odaértek hozzájuk.
– Kinyitni! – utasította a munkást, azonban a férfi nem mozdult.
– AZT MONDTAM, NYISSA KI! – a rendőr elővette pisztolyát, és a férfi fejéhez nyomta.
Ez már elég ösztönzően hatott rá. Az ajtóhoz fordult, és a zárral babrált. A rendőrök szemmel tartották őt.
Faith észrevette, hogy egy ötödik alak is feltűnik mögöttük gépfegyverrel a kezében. Mielőtt figyelmeztethette volna a rendőröket, golyózápor hullott rájuk. Ratatatata… a golyók átütötték a konténer falát, és visszapattogtak a túlsó falról.
Faith ösztönösen hátraugrott, és rávetette magát a gyerekekre.
Mindannyian a földre estek. A golyók a fejük felett pattogtak. Szikraeső hullott rájuk, ahogy fém a fémhez ért. Faith a kezeivel próbálta védeni a gyerekeket.
A gépfegyver recsegése megszűnt. Faith kábultan és zúgó fejjel állt fel. Sértetlennek tűnt.
– Jól vagytok? – kérdezte suttogva a többiektől.
Mindannyian felálltak. A rémületen kívül nem esett bajuk. Sajnos ugyanez nem volt elmondható a rendőrökről.
A golyó ütötte konténeren keresztül tisztán látszott, hogy négy holttest hever a földön. a gépfegyveres a saját társát sem kímélte. A rendőrökkel együtt a remény is meghalt.
A távolban további gépfegyverek kerepelése hangzott fel. Most végeznek a felmentő seregük megmaradt tagjaival. Faith szájából a szabadság íze olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan jött.
Tíz perccel később két fegyveres munkás a vízbe dobta a holttesteket. Hangos csobbanással zuhantak az óceánba.
A golyó ütötte lyukakon keresztül látni lehetett a végtelenbe vesző óceánt. Nagy árat kellett fizetni a panorámáért.
A motor újból beindult, és a hajó egy éles bal kanyart vett. Ha valaki esetleg utánuk jön is, akkor sem erre fogják keresni.
Két hét telt el eseménytelenül. Kint mindig csak a végtelen óceán látszott. Még egy árva hajóval sem találkoztak. A csapóajtón át minden reggel vizet és egy kis ételt eresztettek le. Sosem volt elég ahhoz,
hogy ne legyenek állandóan éhesek, de legalább életben maradtak.
A rendőri rajtaütés óta eseménytelenül telt az út. Csupán egy-két munkás sietett a hajó végébe, hogy leellenőrizzen valamit.
A gyerekek komorak lettek, és szótlanok. Faithnek rájuk is gondolnia kellett. Próbálta bennük tartani a lelket, de a lövöldözés őket is megviselte. Kötődött hozzájuk, és ők is hozzá. Amolyan anyapótlék
lett a számukra, aki némi biztonságot nyújtott. Minden este egy kupacban aludtak el. Nemcsak a hideg ellen védekeztek így, hanem jólesett másnak a közelsége.
A hajókürt mély, búgó hangja keltette fel őket, majd egy másik, magasabb hangú kürt válaszolt rá. Este tíz óra körül lehetett az idő.
Faith nyomban felpattant és kikukucskált.
Mellettük egy vontatóhajó úszott, a távolban pedig egy város fényei ragyogtak, akár ezernyi csillag, és tükörképük a hullámzó vízfelszínen táncot járt.
Ahogy közeledtek, úgy rajzolódott ki a környezet. Egy hatalmas kikötő rengeteg hajóval. Mindenféle volt a kicsitől a nagyokig. Halászhajók, szállítók és luxushajók. Faith ennyiből nem tudta megállapítani, hogy hol lehet, a kikötők mind olyan egyformák voltak.
Egy órával később kint mozgolódás támadt. A legénység vastag köteleket dobott le, hogy azokkal rögzítsék a hajót. Pillanatok alatt kiabálás és hangzavar keletkezett. Faith tudta, hamarosan itt volt az
idő. Biztos volt benne, hogy számukra ez a végállomás.
Nem sokkal később a zár hangosan kattant, és kinyílt az ajtó. Három marcona férfi nézett rájuk.
– Mozgás! – mondta az egyik.
– Hova megyünk? – kérdezte rémülten Zoe.
– Pssszt! – intette le a lányt Faith.
Nem volt szabad kérdezősködni. Tanult a korábbi hibákból. Így is, úgy is az lesz, amit az embercsempészek akarnak. Ha engedetlenek, akkor egy kicsit fájdalmasabb lesz.
Faith a hat gyerek társaságában kilépett a fedélzetre. A férfiak közrefogták őket, hogy ne tudjanak elmenekülni, bár nem is nagyon lett volna hová. Rögtön feltűnt, hogy derekuknál mindhármuk pólója kidudorodott. A nadrágövbe dugott fegyvernek jellegzetes alakja van.
Egy rövid séta után a konténerek közt elérték a lejáratot a hajóról.
Egy hosszú és meredek, vas lépcsősor nyúlt lefelé.
– Előre! – szólt a férfi.
Libasorban leereszkedtek a meredek fokokon. A gyerekek csak nehezen tudtak haladni, a lábaik túl kicsit voltak a nagy lépcsőfokokhoz. A csempészek viszont nem voltak a türelmükről híresek. Lökdösték, szinte lerugdosták őket a lépcsőről. Faith próbált nekik segíteni, de neki is nehézkesen ment a lefelé mászás.
Végül mindannyian biztonságban leértek. Előttük egy furgon várakozott járó motorral. Nem is kellett mondani, már rutinosan tudták a dolgukat. Be a kocsiba, és kussolni.
Miután beszálltak, az ajtók bezáródtak. Faitht meglepte, hogy nem kötözték meg őket. Teljesen szabadon mozoghattak a furgon belsejében. Kiszabadulni ugyan nem tudtak, de ha kedvük tartotta, akár táncra is perdülhettek. Faith és a táncmanók. Egészen jó csapatnév lehetne. Sajnos egyikük sem volt abban az állapotban, hogy kedvet kapjon hasonlóan őrült ötletekhez.
A jármű elindult. Munkagépeket, konténereket és raktárépületeket kerülgetve hamar kijutottak az útvesztőből. Nem sokkal később lakott területekhez értek. Faith szava elállt a látványtól. Drága autók
és luxusapartmanok között haladtak. Az utcákon fiatalok buliztak önfeledten. Vele egykorúak ugráltak, tudomást se véve róluk. Pompa és gazdagság vette körül őket. Faith kétségbeesetten próbált kiintegetni az ablakon, hátha észreveszik, de senki nem vett róluk tudomást.
Hihetetlen, de alig pár méterre egy teljesen más világ zajlott. Egy olyan világ, amelynek nemrég még Faith is részese volt, és amelyet kedvelt, azonban most megvetéssel nézett ezekre az emberekre. Az
önös vágyaiktól és saját érdekeiktől hajtva másokról tudomást sem vesznek, nem látják a valóságot, ami körülveszi őket, de az is lehet, hogy nem akarják látni.
Faith próbálkozásai sikertelenek voltak. Néhányan ugyan észrevették, de ők alkoholtól és drogoktól fűtve boldogan integettek neki vissza.
A takaros házakat és a bulizókat maguk mögött hagyva egyre leromlottabb és rosszabb környéken találták magukat. Az utcákat szemét borította, a házak falai omladoztak, az emberek külseje pedig
nem volt túlságosan megnyerő. Olyan helyen jártak, ahova még nappal sem merészkedik be az ember, nemhogy éjszaka. Egyből világossá vált, hogy ez volt a bűn melegágya.
Egyre mélyebbre hatoltak az elkeseredettséget tükröző házak és bódék erdejében. Az épületek itt már egymást érték. Nem volt utcai világítás, egyedül a távolban világított valami vörös fény.
A furgon lassított, Faitht pedig elfogta a remegés, a gyerekekre pillantott, akik nyugtalanul fészkelődtek. Tudta, hogy megérkeztek.
Egy hatalmas kétemeletes épület előtt álltak meg, amelynek vörösre festett falai voltak, az ablakaiban pedig vörös fények világítottak.
- C. J. DeWitt -
Ha nem tudod kivárni a soron következő részt, vagy csak szeretnél egy példány a polcodon látni belőle, akkor az alábbi linken meg tudod venni a könyvet:
http://www.konyvmuhely.hu/szerzok/nagy-krisztian/fooldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése