Kölyökelme, avagy ki milyen agymenéseket csinált gyerekkorában?

Gondolom még ti is emlékeztek rá, hogy milyen is volt gyereknek lenni, valamint azokra a csínytevésekre, amik örökre az emlékezetetekbe égtek, mikor apátok, vagy anyátok egy istenest adott érte. Én is kaptam bőven ilyet, mert éppen a közlekedő autókat dobáltam vízibombával, vagy az öcsém fején teszteltem a bicikligumi keménységét.

Most viszont inkább igyekszem azokat a dolgokat felsorolni, amiket még én is szívesen felidézek, a nélkül, hogy tudat alatt érezném az agyzsibbasztó, koponyarepesztő pofonokat.

Csigagyűjtés:

Ki ne szerette volna fogdosni, vagy gyűjtögetni a csigákat? Én büszkén eldicsekedhetek vele, hogy nekem volt belőle egy egész szatyorral. Jó ötletnek tűnt szatyorba gyűjteni őket, és igazi kihívásnak számított, hogy megtöltsem az egészet.

Mikor a hosszadalmas és fáradságos munkával elkészültem, büszkén mutogattam anyukámnak, hogy mennyit gyűjtöttem. Kicsit furcsán nézett rám, mert így visszagondolva én magam sem sok értelmét látom. Viszont! Volt egy szatyor csigám!!!

Persze pár óra alatt szépen belerohadtak a napsütésben, úgyhogy sajnos ki kellett dobni őket. Így ért tragikus véget a csigagyűjtő álmom.

Csúszdázás:

Minden strand legkiemelkedőbb része a csúszda. Vannak kisebbek, nagyobbak, egyenesek, kanyargósak, ki milyet szeret, de abban egyet érthetünk, hogy mindenkit elvarázsolt.

De nem lehetett ám egyszerűen csak lecsúszni. Ki kellett próbálni különböző és nyakatekert formációkat is, melyek vetekedtek egy balett táncos képességeivel. Versengtünk, hogy ki mer fejjel lefelé lecsúszni, esetleg háttal, vagy fejjel lefelé és háttal egyszerre. Szinte végtelen számú variáció lehetséges, amit bizonyára nem csak én próbáltam ki.

Persze ennek is megvolt a maga hátulütője. Az öreg nénik hangos szidalmazás közepette köpködték rám fuldokolva a vizet, miután arccal előre beléjük zúgtam, mert nem igazán láttam mi is van előttem pontosan. De hát minek is mennek akkor az utamba, ha én éppen halált megvető bátorsággal vetem magam a mélybe?! Felfoghatatlan!

Várom a ti történeteiteket is.

-          C. J. DeWitt -

A Szívek Szállodája hatás

A szívek szállodája az a sorozat, ami számomra az elvált szülők gyerekeinek mentsvára mikor épp elegünk van a világból. Persze lehet, hogy ezt csak és kizárólag én gondolom így, de hát, ha egyszer így érzem.
El kell, hogy mondjam, mindennél jobban szeretem ezt a sorozatot, ez az, amit ha a végkimerülés kerülget, akkor ledobom magam és csak nézem, és újra átélem azt a nyugalmat amit ez sugároz.

Sok szemszögből meg lehet közelíteni ezt a sorozatot és most egy párat ét is nézünk.

Pár alkalom mikor teljes mértékben azonosulni tudtunk a szereplőkkel.

-          -  Kinek van kedve bármihez is reggel 11 előtt?

-          -  Amikor másra sincs szükséged csak egy kis életerőre ami ebben az esetben a KÁÁÁÁVÉÉÉÉÉ

-          - Amikor a nagyszülők boldogságát látva elgondolkodsz hogy: leszek e valaha is ilyen boldog?

-          - Amikor az anyukád a nyakát töri csak azért hogy egy szem pici magzatja boldog legyen.

-          - A legjobb barátnő, aki mindig minden körülmények között a legjobb barátnő.

A szívek szállodája után.

Akárhányszor belefogok és végig nézem a sorozatot mindig marad utána valami űr amit úgy érzem be kell tölteni valahogy. ilyenkor totál rákattanok mindenre ami erről szól, blogok, könyvek, cikkek… minden. Persze a nemrégiben felröppent hírek miszerint lesz folytatás ( még ha nem is olyan mint amit szeretnék) merőben csillapítja ezt az őrületet… de azért hát na… lássuk be. ezt nem lehet csak úgy befejezni és tovább lépni.

Rory és a fiúk.

Ez megint csak egy remek szempont. Ahány GG. rajongó annyiféle válasz.

-         

Először is ott van Dean. Tipikus első szerelem, első pasi, tulajdonképpen megtestesíti azt amire egy 16 éves lánynak szüksége van. Helyes magas sokat olvas jó hallgatóság és elviseli az irgalmatlan mennyiségű csajos fecsegést, amit megspékelnek egy kis Gilmore őrülettel és megkapjuk kb. úgy 10 percüket.
Jól kiismerte Roryt és ezt nagyon szeretjük is benne, odafigyel rá, tiszteli és boldoggá teszi.
Dean az, akivel sok lány szívesen megismerkedne és boldog lenne.
Itt persze előjön az hogy a szakítás után már a Yale-es korszakban egy kis időre újra egymásba gabalyodnak de itt mindenki láthatja hogy igaz a mondás miszerint felmelegítve csak a káposzta jó.

-         

      Jess… hmm Jess. Igazi rossz fiú aki persze csak Roryért változik meg és csak azért tesz mindent hogy ő boldog legyen. Az a fajta fiú aki megtesz bárit hogy megkapja a lányt és ezért képes átlépni minden határt. Megtesz bármit a cél érdekében persze ez esetben a cél nem más mint Rory.
A szakítás ugyan nem volt szép húzás vagyis hát persze nem így kellett volna intézni hogy csak lelép és kész, de nem tudom érteni a szándékot. Jess szintén feltűnik a későbbiekben kétszer is, de itt már csak befut a képbe aztán kifut a képből.

-         

     

     És végül, de nem utolsó  sorban… Logan. Mit is mondhatnék róla? Azt hiszem ő jelentette a felnőtté válást. Gyerek fejjel ismerte meg Roryt de megkomolyodik és ez elmondható azt hiszem az egész sorozatról. Gyerek fejel kezdték el a színészek is és a végére felnőtt mindenki ahogy a kapcsolatuk is. Az már egy másik kérdés hogy a végén nem jött össze de én nagyon drukkoltam nekik.

Lorelai.

Ezzel az egy szóval ki tudok fejezni annyi de annyi másikat. Odaadó, kitartó, önfeláldozó ( a legjobb értelemben), becsületes,  szeretni való, anya, barát, példakép és még sorolhatnám napnyugtáig. egy szó mint száz ez a nő magam a megtestesült katyvasz és szétszórtság ötvözve minden olyan jó tulajdonsággal amire csak szükségünk lehet.
Óóóóó igen és örömtáncot jártam mikor először értem a végére és a hetedik évad utolsó részében újra összejön Luke-kal.

Naphosszat sorolhatnám még hogy miért is szeretem annyira de azt hiszem ezt csak az értheti meg aki olyan nagyon szereti őket mint én. 

N .J. Erceys

Filmajánló - Ex Machina

Ez a cikk főleg a sci-fi rajongóknak készült, kiváltképpen azoknak, akik hozzám hasonlóan szintén rajonganak a mesterséges intelligenciáról, illetve a robotok öntudatra ébredéséről szóló történetekért. Ide nem csak a Terminátor tartozhat, bár az a film is egy kultikus pont volt a filmtörténetben.

Mostani filmünk az Ex Machina, ami a korábbi elképzelésekből építkezik, mégis mutat valami újat, valami olyat, amit korábban még nem láttunk.

A történet ott kezdődik, hogy Caleb megnyer egy versenyt, aminek a díja az, hogy elutazhat főnökéhez, a híres programozózsenihez, Nathanhöz, és egy egész hetet vele tölthet, valamint bepillantást nyerhet a mindennapjaiba, illetve a munkájába.

Tulajdonképpen ez nem szól másról, mint egy tesztről, aminek a közepében Ava áll.

Ava ugyanis egy robot. Egy majdnem teljesen emberi külsővel megáldott gép, aki ugyanúgy gondolkodik, mint egy ember, és ugyanúgy képes érzelmeket produkálni.

A filmnek erős filozófiai vonala is van és olyan kérdéseket is feszeget, hogy vajon egy robot képes-e érezni bármit is, vagy valóban saját akaratából cselekszik-e, vagy csak algoritmusok kusza hálózata irányítja?

Caleb és Ava hamarosan találkoznak és kezdetét veszi az a tesztsorozat, ami azt hivatott bebizonyítani, hogy Caleb számára Ava egyenértékű legyen egy emberrel.

Érdekes, hogy a kezdeti egyirányú kérezz-felelekből később komoly beszélgetések alakulnak ki, valamint Ava folyamatos emberi viselkedéséből fakadóan mi magunk is kezdjük úgy érezni, hogy valóban egy mesterséges intelligenciával állunk szemben.

A film történetében nem mutat olyat, amit már ne láttunk volna korábban az ebben a műfajban készült filmekben, de rendezésében, valamint színészi játékában mégis képes valami újat hozni. Egy olya megfoghatatlant, amitől igazán különleges lesz, és a műfaj kedvelői számára jó néhány alkalmat, amikor sokadjára is megnézik újból.

- C. J. DeWitt -

Cora Carmack - Szakítópróba/Összpróba

Fülszöveg:

Szüzesség.

Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.

És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…

Cora Carmack egy huszon egynehány éves író, aki huszon egynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre…

Fülszöveg:

Garrick Taylor és Bliss Edwards sikeresen megtalálta a boldogságot egymás mellett egy kissé… khm… rázós indítás után. Ehhez képest már gyerekjáték lesz megismerkedni a szülőkkel, nem igaz?

Attól kezdve azonban, hogy a repülőgépük leszáll Londonban, újabb és újabb bökkenők jelentkeznek: egy rosszalló anyósjelölt, számos (többnyire) jelentéktelen galiba, és rájönnek, hogy talán mégsem készültek fel még annyira a közös jövőre, mint gondolták.

Mint kiderül, a szerelmet megtalálni sem könnyű, megtartani azonban még nehezebb.

Garrick

Kezdetnek azt szeretném elmondani, amit kb. minden kritikám elején meg is teszek, hogy nagy lelkesedéssel álltam neki olvasni ezt az egész sorozatot (aminek itt az első két részéről fogok beszélni).
Egy osztálytársam mesélt a könyvről még akkor, mikor eredeti nyelven jelent meg és már akkor nagyon megtetszett. Alig vártam, hogy végre olvashassak a lányról, aki legalább olyan béna, mint én. Aztán mikor megjelent magyarul, elsők közt voltam, aki nyáladzva fejét vesztve rohant, hogy megszerezze. Már a vonaton hazafelé elkezdtem olvasni és le se tudtam tenni. Természetesen azon az éjszakán nem aludtam semmit, de másnapra be is fejeztem. Olyan elégedettséggel tettem le a könyvet, amit ritkán érzek, mikor rájövök, hogy vannak még béna emberek, akik minden mocsokba belekeverednek DE jól jönnek ki belőle.
Na meg persze Garrick igenis jó pasi.
A második rész (ami tulajdonképpen a másfeledik) annyira nem nyerte el a tetszésemet. Persze Bliss ott is ritka szerencsétlen volt és a vége továbbra is happy end, mint amire számítottam, de nem is tudnám megfogalmazni, hogy mi volt az, ami annyira nem jött be. Igaz, ami igaz, elég kritikus tudok lenni, ha folytatásokról van szó.

Bliss

Pár szót akkor a tartalomról is, ha már itt vagyunk. Gondolom nem nehéz kitalálni, már csak a frappáns címválasztás miatt is, hogy ez a könyvsorozat tulajdonképpen a szerelemről és annak erejéről szól. Megemlítenek benne olyan dolgokat, ami a szívemhez igencsak közel áll, ami nem más, mint a barátság ereje. És ugyan nem épp olyan végkifejlettel, mint azt én szerettem volna, de örültem, hogy láttam.

Itt szeretném még megjegyezni hogy bár biztos vagyok benne hogy nem ez az első olyan könyv ami a tipikus tanár-diák szerelemről szól én most láttam először ezt a témát és mit is ne mondjak… imádtam. Bevallom az unalmasabb órák egyik-másikán nekem is átfutott a kósza gondolat egy két kifejezettem szexi tanárról még gimis koromból, de persze ez mindig csak kósza gondolat maradt.
Azt hiszem ennyi mára Cora Carmack világa, hamarosan hozom a folytatást.
Most pedig….. értékeljünk.

Szakítópróba:
Kedvenc karakter: Garrick

Ami kifejezetten tetszett: tanár-diák

Ami nem tetszett: Dom egy seggfej

A történet: 5/5

A karakterek: összességében 5/4 voltak hiányosságok

A borító: 5/4

Kiadó: Content 2 Connect,

Kiadás dátuma: 2013

Oldalszám: 222

Honnan: osztálytárs

Eredeti cím: Losing it

Összpróba:
Kedvenc karakter: továbbra is Garrick

Ami kifejezetten tetszett: Terhes?

Ami nem tetszett: gonosz anya

A történet: 5/3

A karakterek: 5/4

A borító: 5/4

Kiadó: Content 2 Connect,

Kiadás dátuma: 2013

Oldalszám: 112

Honnan: folytatás adja magát

Eredeti cím: Keeping Her

A blogírásról

Blogot írni és blogot olvasni jó dolog. Hogy miért? Fene se tudja. Csak jó és kész.

Nehéz lenne meghatározni pontosan, miért is késztet valakit arra, hogy olvasson egy blogot, esetleg írjon valamit. Ha nagyon akarnám, akkor úgy tudnám megfogalmazni, hogy egyszerűen létszükséglet.

Ebben a cikkben megpróbálom megfogni a megfoghatatlant, és bemutatni nektek, hogy vajon miért is érezhet valakit késztetést magára az írásra. Miért is dönt úgy valaki, hogy neki ezt kell csinálnia. A magam példáján keresztül is próbálom ezt elmagyarázni, illetve azokból a gondolatokból építkezek, amiket eddig tapasztaltam.

Kedves cikkolvasó (és Noncsika), bizonyára te is úgy vagy vele, hogy világ életedben mindig is vonzott az írás gondolata, illetve késztetést éreztél rá, hogy alkoss valamit.

Nos, ezzel nem vagy egyedül. Az alkotás folyamata egy olyan kényszer, ami belülről fakad, és hagynod kell kibontakoznod. Ezt nem csak az írásra értem, hanem bármilyen más művészeti ágazatra is. Egy belső kényszer az, ami egyszer csak előtör belőled, és te tudod, hogy csinálnod kell valamit. Alkotni valamit. A jelenlegi cikk is ennek a kényszernek a hatására született meg.

A lényeg: ne próbálj az útjába állni a vágyaidnak, hanem inkább hagyd magad érvényesülni.

Az ötlet csírája, ami elsőnek megfogalmazódik benned, jöhet bármikor, bármilyen helyzetben, ezért mindig legyél készen, és nyitott az új dolgokra (nem árt, ha mindig van nálad egy darab papír és ceruza, mert ki tudja mit hoz a sors).

Sokan közületek rendelkeznek bloggal. Van, aki évek óta csinálja, van, aki csak pár hónapja, illetve a közzétett bejegyzések száma, valamint az olvasóközönség is elég változatos tud lenni. De pont ez benne a szép. A nulláról kezdve is tudsz valami olyat alkotni, ami ezreknek fogja elnyerni a tetszését. A saját kreativitásodra vagy bízva. Tulajdonképpen arról írsz, amiről te szeretnél, olyan stílusban, ahogy neked jól esik. Senki nem fogja azt mondani, hogy ez nem tetszik neki. Ha így van, akkor az illető tovább lapoz, és keres más olvasnivalót.

De a blogon nem csak írni lehet, videókat, képeket, vagy saját zenéket is feltölthetsz. Vagyis egyedit tudsz alkotni. A saját egyéniségedet tudod ezzel belevinni.

Csak rajtad múlik, hogy mit és milyet hozol létre.

A magam részéről úgy gondolom, hogy egy blog időt és törődést igényel. Olyan ez, mint egy gyerek. Lesz olyan időszak mikor nagyon fárasztó és nem akarod csinálni, de lesz olyan is, mikor a fellegekben érzed magad tőle. Egy pozitív visszajelzés egy ismeretlentől fantasztikus erővel és lelkesedéssel tölthet is. És ez az, amiért mindenki csinálja. Hogy másoknak örömet szerezhetünk a saját kis kreálmányunkkal, érdekességet mutathatunk egy számunkra ismeretlen embernek, akitől esetleg egy pozitív visszajelzést is kapunk.

A blogírás, illetve olvasás egy kölcsönös tiszteleten alapszik. Az író próbál valami újat alkotni, amivel felkeltheti mások érdeklődését, valami olyat adni, ami számára ez különleges, az olvasó pedig nyitott az új dolgokra, illetve megtiszteli az írót azzal, hogy időt szakít arra, amire valaki nagy energiát fektetett be.

Mert tévedés ne essék. Az írás igenis komoly munka. Folyamatos fegyelmet, figyelmet és kitartást kíván. Nem hinnétek, de nagyon fárasztó tud lenni. Sokszor 3-4 órás írásban jobban el lehet fáradni, mint 8 óra fizikai munkában. A szellemi értéke viszont felbecsülhetetlen.

Ha te is blogíró vagy, akkor gratulálok, mert te is egyike vagy azoknak, akik nyitott szemmel járnak a világban, törekednek az értékek befogadására, és saját igényeiket mások föle helyezik. A saját idejüket használják arra, hogy érdekességeket nyújtsanak másoknak. Mert tulajdonképpen mi is az írás, ha nem az, hogy a saját gondolatainkat megosszuk másokkal, amivel egy kicsit többet adhatunk a világnak egy kis különlegességgel.

Ti mindannyian, akik blogírók és olvasók vagytok törekedtek az egyediségnek egy olyan fajtájára, amivel mind a magatok, mind a mások szórakoztatására, ha csak egy kicsivel is, de többet tudtok hozzátenni a világ értékesebbik feléhez.

Tisztában vagyok vele, hogy alapvetően mindenki sikerre vágyik. Arra, hogy minél többet olvassák az írását, és pozitív visszajelzéseket kapjanak. Mégis ki ne ábrándozott arról, hogy elismert író lesz belőle, és autogrammért őrjöngő tömegek áradata zúdul rá, amint kilép az utcára? Bevallom, hogy magam is elképzeltem egy-két hasonló szituációt.

Különös belegondolni, hogy a kreatív gondolkodásmóddal rendelkező embereknek mennyire jó a képzelő erejük. Azt vettem észre, hogy álmodozás a kezdő, elletve a tapasztaltabb írók esetében meglehetősen általános. Szóval, ha látsz egy olyan embert a buszon, akinek éppen kifolyik a nyál a szájából, nagy valószínűség szerint nem agyalágyult, hanem kreatív gondolkodással megáldott egyéniség. Ugye, hogy sose tudhatod, hogy éppen hol botlasz bele egy írói vénával megáldott páratlan emberbe?

Tehát, ha így lesz, akkor nyugodtan menj oda hozzá, és töröld le a nyálát a szája széléről, mert te tudod, hogy éppen egy végtelennek tűnő utazásban van a gondolatai feneketlen eseményeiben.

- C. J. DeWitt -

C. J. DeWitt - Faith (kritika)

Nagyon sokat vívódtam hogy megírjam vagy ne, de arra jutottam hogy mivel én főként könyvkritikákkal foglalkozom és ez ugye bár egy remek könyv... Hát hogy a viharba ne írnám meg. 

Röviden az íróról:
Azért érzem fontosnak, hogy egy kis részt az írónak szenteljünk, mert MÉG igen ismeretlen ezekben a körökben. Mint azt tudjátok ő ennek a blognak a másik szerkesztője. Próbálok elfogulatlanul véleményt nyilvánítani, de ez kicsit nehéz számomra mivel a könyv és az író is fontos része az életemnek.
Na szóval. DeWitt egy (lassacskán) 25 éves fiatal férfiember, rengeteg céllal és tele ambícióval. És annyi tehetséggel amennyit én ritkán látok. Ő magam ezt sosem ismerné be, de nagyon tehetséges és hasonlóan a vele egykorú fiatal írókhoz neki is nagy álma hogy abból éljen meg amit szeret csinálni.
Mégis úgy látom igazságosnak, ha elolvassátok a könyvet, hogy teljes képet kapjatok írói mivoltáról. Így tehát most jöjjön egy kis kedvcsinálás és cincáljuk szét a könyvet.  

Fülszöveg:

 Faith élete nem éppen olyan irányba tart, amit korábban szeretett volna. Egy trauma hatására életcéljává vált, hogy legjobb barátnőjével, Jennával, minden este belevesse magát az éjszakai életbe, és megpróbáljon elmenekülni a valóság elől.

Az alkohol, és drogok körforgásában töltött estéire végül árnyék vetül. Kattan a lábán a bilincs, és egy penészes falú szobában találja magát, valahol a külvárosban. Elrabolták, és senki nem tud róla.

Legfőbb vágya, hogy a lehető leghamarabb kiszabaduljon és hazamenjen, de már maga sem tudja, hogy mit jelent ez a szó a számára.

Az útja azonban még közel sem ért véget. Hamarosan egy konténerszállító hajó belsejében várja, hogy hat különös útitársával együtt, az óceánt átszelve megérkezzenek valahová.

Mikor legelőször kinyitottam a könyvet ez a kép fogadott:

Sosem szerettem azokat a könyveket amiket magyar író írt mert rengetek olyan van aki magyar neveket használ. Nem tudnám megmondani miért és hogyan de zavaró számora. Persze vannak kivételek mint Kemese Fanni ( Pippa Kenn trilógia) és C. J. DeWitt.

Próbálom minden spoiler nélkül megírni ezt a kritikát. Majd miután elkezdtem olvasni nem értettem, hogy lehet, hogy egy olyan srác, aki ilyen ajánlást ír az írta ezt a könyvet?! Ez a könyv egyben brutális, megbotránkoztató, félelmetes, romantikus, szeretnivaló és érzelmes.
Nem árulok el túl nagy titkot ha megmondom hogy a névadó Faith maga a főszereplő, aki rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül, és rengeteg mindent túl kell élnie egy olyan világban ahova csak pár perce csöppent bele. Azt kell mondanom nekem kicsit a trónok harca érzést adta vissza olyan értelemben, hogy bárki akit kicsit is megszeretek ÉS ITT AKKOR SPOILER VESZÉLY!!!!!!!!!!!!!!!!!! bárki akit kicsit is megszeretek az mind meghal.

Kicsit a szereplőkről.

Faith

Faith: Erős, határozott lány, aki a családi támogatás nélkül rossz útra téved. A rossz út hatására belekeveredik egy két dologba, amiből csak éppen hogy kikerül és azt is tele sebekkel. mind lelki mind fizikai.

Lory

Lory: Róla személyiségben nem tudok meg sokat, de egy biztos, nem volt könnyű sorsa

Aaron

Aaron: kevés olyan szereplő van akit igazán megszerettem de ő volt az egyik. Rossz helyzet ellenére kitartott a barátai mellett és az élete árán is megvédte volna őket.

Butcher

Butcher: erőszakos vadállat, de ha fordulatot akarsz, olvasd végig a könyvet és a pincében fog koppanni az állad. 

Roy

Roy: Ő számomra a kis derű a rohadt napok tengerében. Nagyon szerethető karakter és bármit megtennék, hogy megtudjam is lett végül vele?!
Zoe: kitartó kis harcos.

Kedvenc karakter: Roy, Zoe

Ami kifejezetten tetszett: Happy end

Ami nem tetszett: az én ízlésemnek sok volt a halál

A történet: 5/5

A karakterek: 5/5

A borító: 5/4

Kiadó: Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2015

Oldalszám: 220

Honnan: Az író személyesen ajánlotta

Eredeti cím: Faith

Ui: Innen üzenném a csajnak akinek ajánlotta a könyvet hogy remélem hogy legalább elolvasta és értékeli hogy egy ilyen remek könyvet neki címeztek.

- N. J. Erceys -

Amit a Harry Potter jelentett számodra

Tegye fel a kezét az, aki igazi rajongója volt, esetleg még jelenleg is az a történetnek?

Emlékeztek még arra, mikor gyerekként a napokat számoltátok, mikor jelenik meg magyarul a soron következő könyv. Vagy mikor tudjátok végre megvenni a moziban a filmre szóló jegyeteket.

Mint sokan mások, én is türelmetlenül vártam, hogy nagy nehezen eljöjjenek ezek a napok, és a suliból kiszabadulva egyből rohanhassak a könyvesboltba megvenni az újonnan megérkezett könyvet, hogy aztán nagy sebbel-lobbal hazarohanva egész éjszakás olvasásba kezdjek. Pontosabban addig, ameddig le nem csukódik az ember szeme.

A tömeghisztéria, amit csak ez a könyvsorozat tudott kiváltani a gyerekekből/fiatalokból, valamint egyes felnőttekből egyaránt, annak emléke mindig élni fog azokban, akik részesei voltak ennek a nagyszerű világnak.

Célomul tűztem ki, hogy magam, valamint mások szórakoztatására megpróbálom felidézni azokat a kedves emlékeket, amiket a Harry Potternek köszönhettem/köszönhettünk.

De ezek nem csupán kedves emlékek, hanem egy korszakot jelentettek, és biztos vagyok benne, hogy nem csak számomra volt ennyire meghatározó.

A varázslófiúról legelőször 2001-ben hallottam, mikor egyik osztálytársam kezében megláttam a negyedik részt, és rákérdeztem, hogy mit olvas. Maga az olvasás annyira nem érdekelt. Mindig elolvastam a kötelezőket, esetleg ritkán egy olyan könyvet, aminek megtetszett a története, de ezek tényleg ritkaságszámba mentek.

Viszont, ahogy elmesélte nekem a történetét, valami megfogott benne. Nem tudom mi volt az pontosan; talán az iskola, talán a közeg, vagy a csavaros történet, de tény, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Volt még valami magában a borítóban is, ami megtetszett benne, és hamarosan már 1490 Ft-al a kezemben indultam a könyvesboltba, hogy megvegyem az első igazán sajátomnak mondható könyvét. Azóta eltelt 15 év, és higgyétek el, nem bántam meg.

Akkoriban nem volt még igazán rajongás ezért a történetért, sőt csak kevesen hallottak róla. Ami igazán beindította később a hisztériát, az a filmnek az érkezése volt. Pontosabban a film előtti pár hetes/hónapos időszak.

Visszatérve, mikor megszereztem az első kötetet, hazaindultam és ezután azt hiszem, már tudjátok, hogy mi történt. Magába szippantott a történet.

Egy varázslófiú, akinek meghaltak a szülei és undok nagybátyjánál kell laknia, ráadásul egy barátja sincs. Rögtön megfogott a történet.

Egy olyan élményt nyújtott az olvasás, ami semmihez sem volt fogható. Egy olyan történet, amit korábban nem láttunk, és olyan karakterek, valamint misztikus világgal, amiről fogalmunk se volt addig.

A főszereplőt együtt kísérhettük végig azon az úton, amelyikben végül lehetősége nyílik egy új életre, és addig csak a tudatalattijában lévő varázserejét is sikerül felszínre hoznia.

Egy képesség, ami mindenki számára varázslatos lenne, ezzel mi magunk is részesei vagyunk annak a világnak, ahol nem muglik, hanem varázslók vagyunk és egy-egy nemes ház tanulói. (leggyakoribb esetben ez a Griffendél volt). Varázslódat játszunk az udvaron és betegesen gyűjtünk minden tárgyat, ami a Harry Potterhez köthető.

A főszereplőnk nem egy tökéletes, miden akadályt elhárító csodagyerek volt, hanem olyanok, mint mi. Ugyanúgy esetlenek, elesettek, céltalanok, és csak a mindennapok folyama hajtja. Ahogy Harrynek, úgy közülünk sokaknak is ez jelentette a változást. Elkalandoztunk olyan helyekre, ahol még nem jártunk és nem is létezik, de legszívesebben mi is ott lennénk. Nem számítottak a veszélyek, vagy a kihágások, csak lehessünk ott. Lelki szemink előtt felderengtek a Roxfort temérdek tornyai, és seprűn lovagolva átszeltük a kék eget, olykor-olykor elmerülve egy felhőben.

Együtt örültünk és együtt féltünk Harryvel. A Tiltott rengetegben kirázott minket a hideg az ott ólálkodó ismeretlentől, de diadalittas örömben törtünk ki, mikor megnyertük a meccset a Mardekárral szemben.

Mi is olyan sálakba akartunk járni, mint az iskola tanuló és titkon reméltük, hogy értünk is eljön egy nagydarab szőrös alak, aki elvisz minket egy varázslatos helyre.

Viszont ahogy telt az idő, és megjelent az első film, úgy lett egyre népszerűbb a történet is. Most már mindenki a Harry Potterről beszélt. A legtöbbünknek a varázslófiú monogramjával ellátott tolltartója, vagy pohara volt, és lépten-nyomon olyan beszélgetésekbe botlott az ember, ami róla szólt. Kicsit úgy is érezhette magát a diák, mintha valóban a Roxfort tanulója lenne. Ha óra alatt nem folyhatott erről a szó, akkor arról álmodoztuk, hogy bárcsak abban az iskolában lehetnénk.

Harryvel együtt mi is kezdünk felnőni, és egyre nagyobb problémákkal szembesültünk. A konfliktusok már nem csak az iskolában zajlottak, hanem a kinti világban is. Pont, ahogy a mi életünkben. Tinédzserként egyre borúlátóbban lettünk, egyre inkább zárkózottabbak, amiben sokak számára csak a könyvsorozat képzett kivételt. Bármilyen rossz volt is a magunk élete, vagy keserítette meg a ránk váró feladatok végtelen sora, vagy a továbbtanulás terhe, a Harry Potterre mindig lehetett számítani, mert mikor kinyitottál egy könyvet és olvasni kezdtél, akkor egy csapásra megszűnt minden téged érintő probléma, és a helyét a kalandok és az izgalmak varázslatos világa töltötte ki.

A tét egyre nagyobb lett és ahogy az életben, úgy itt is kezdtek a problémák beszivárogni a mindennapokba. A történet kezdett elkomorodni és sötétebb hangulatot venni. Volt benne valami nyomasztó érzés, amely folyamatosan ott lebegett a fejünk felett. És az írónő ezt pontosan tudta. Ahogy nőttünk, úgy a problémáinkkal együtt Harrynek a gondjai is velünk nőttek. Mintha az egyedüli ember lenne, aki megérthetne minket. Mintha maga a történet értene meg minket. Sokunknak ez volt a mentora. Elmerülve a történetben olyan volt, mintha megértene minket. Egy kapcsolat alakul ki, amiben a magunk gondolatai tükröződek vissza. Tulajdonképpen együtt nőttük fel Harryvel.

Továbbra is az aktuális könyv első megjelenési napján jártam a könyvesboltba, és alig vártam, hogy nekikezdhessek. Addig persze tucatszor olvastam el a korábbi részeket, és szinte kívülről fújtam az egészet.

Már-már úgy tűnt, hogy a Harry Potter iránti étvágyam kielégíthetetlen.

Azután jött valami, amit Lumosnak hívnak. Az internetnek köszönhetően további érdekességeket kaptam a történetről, és már nem csak a könyvekből nyerhettem információmorzsákat, hanem megannyi érdekességet olvashattam róla. Szó volt forgatásokról, interjúkról, és temérdek olyan információról, amivel tudásvágyamat kielégíthettem. Olyan közösség alakult ki, akikkel bármikor szívesen beszélt az ember. Olyanok voltak, mint én. Megrögzött HP imádók. Naponta órákat voltam képes ott eltölteni, és mindig lestem, ha új hír került fel.

De ahogy telt az idő és megjelent az utolsó könyv, valamint pár évvel később az utolsó film, úgy a történet körüli rajongás is kezdett kikopni. Tény, hogy több, mint 10 évet ölelt fel a sorozat, ami jelen esetben sokunknak a gyerekkori élmények meghatározó szerepét töltötte be, azonban kénytelen-kelletlen szembesülnünk kell a ténnyel, hogy felnőttünk. Harry Potter is a maga útját egyengeti, és nekünk is így kell tenni.

A legtöbbünket szép emlékek fűzik hozzá, ami már örökre bennünk él, és nosztalgia gyanánt bármikor leemelhető a polcról, hogy ismét elmerüljünk a HP csodálatos világában.

Így lassan 25 éves fejjel visszatekintve (juj, ez már negyed évszázad!), a nosztalgia, és a régi emlékek képei derengenek fel bennem. Azok az emlékeké, amelyik mindig is ott lesznek a szemeim mögött, és ami megszerettette velem az olvasást, valamint, ha ez nem lenne, akkor drága páromat se ismertem volna meg, valamint most nem is blogolnék.

Összefoglalva: a Harry Potter olyan élményt adott gyerekként, ami most is végigkísér az életben és általa nyitott lettem a könyvek iránti szeretetre, valamint meglátni az értéket másban és másokban.

- C. J. DeWitt -

Némó nyomában

Több, mint 10 év telt el a film megjelenése óta, mégis remek szórakozást biztosít mindazok számára, akik megnézek ezt a Pixar-remekművet.

Kezd újból aktuálissá válni a történet, ugyanis hosszú várakozás után megérkezett az első előzetese a második résznek, ami a Finding Dory címet viseli (magyarul valószínűleg a Szenilla nyomában címet kapja majd).

Mielőtt a tv csatornák napirendre tűznék a bemutató előtti ismétléseket, addig én megírom nektek róla az ajánlómat.

Biztos vagyok benne, hogy rengetegen láttátok már a filmet, és olyanok is lesznek, akik most hallanak róla először.

A történet szerint Pizsi, a bohóchal egyedül neveli egyetlen fiát, Némót, a tenger mélyén. Az erős apa-fia köteléknek köszönhetően a legjobb barátok lettek, és érhető okokból Pizsi mindentől meg akarja óvni Némót. Azonban a fia vakmerőségre törekszik, amitől bajba kerül, így Pizsinek meg kell találnia őt.

A Pixarhoz híven, most is egy felemelő, és nagyszerű történetet láthatunk, ami erős érzelmi hatással párosul, de egyben szórakoztató és tanulságos is. A tenger élővilágát részletesen bemutató film kicsiknek és nagyon egyaránt remek kikapcsolódást biztosít.

Minden egyes előlény külön személyiségjegyekkel rendelkezik, ami igazán egyedivé varázsolja ezt a történetet.

Kalandokból ugyancsak nincs hiány, ugyanis az események helyenként örült tempóban zajlanak, de elegendő idő jut egy kis lélegzetvételre is. Harmonikus tempóban operáénak a lassú, illetve gyors jelenetek, amik összhangot alkotnak, így a film nézése közben úgy érezhetjük, hogy mi is részei vagyunk ennek a fantasztikus tengeri világnak.

A legkülönfélébb állatokkal találkozhatunk, és egy zajos és nyüzsgő harmonikus közösségbe nyerhetünk bepillantást.

A film zenéje olyannyira összhangban áll a történettel, mintha csak az igazi óceánban zajló harmóniát fejezné ki. Thomas Newman ezúttal is zseniálisat alkotott és zenéjének dallami még hosszú évekig a fülünkben csengenek.

- C. J. DeWitt -