C. J. DeWitt - Faith - Harmadik fejezet

A történet helyenként brutális cselekményt, túlfűtött szexualitást, illetve tudatmódosító szerek megjelenését tartalmazza, így csak erős idegzettel rendelkező felnőtt olvasóknak ajánlott.

Harmadik fejezet

Kialvatlanul ébredt, a fejét nehéznek érezte. a szemei csukva voltak, még nem volt kedve kinyitni. Semmire nem akart gondolni, ezért mozdulatlanul feküdt az ágyon, bár eléggé keménynek és kényelmetlennek érezte. Legalább arra jó volt, hogy a gondolatait elterelje.
Próbált arra koncentrálni, hogy mi lesz a következő dolga, ha végighallgatta az orvos óbégatásait. Elmegy, és megkeresi a mentősöket, akik megmentették az életét, és köszönetet mond nekik. Ennyivel tartozik nekik, és biztosan ők is örülnének a gesztusnak.
Kint lépések zaja hallatszott. Nyilván jön a nővér, hogy ellenőrizze, felkelt-e már. Majd egy öblös kutyaugatás hangja törte meg a csendet. Micsoda? Kutyaugatás? Egy kórházban? Mégis ki olyan őrült, hogy egy kutyát hozzon a betegek közé?
Csak nem Jenna van itt? Tőle bizonyára kitelne az ilyesmi, de ez egy nagyobb testű kutyának a hangja volt. Mindenesetre nem túl higiénikus dolog, ha egy kutya egy eszméletlen ember ujját szopogatja, hogy ugyan keljen már fel. Lesz egy-két szava a gazdájához, ha találkozik vele.
Ideje volt már felkelni. Faith kinyitotta a szemét. Egy penészes plafon képe jelent meg előtte, amiből hiányzott egy nagy darab. A látvány ledöbbentette. Nem tudta mire vélni a dolgot. Felemelte a fejét, és körbetekintett: szintén penészes és málló falak. A szoba üres volt, egyedül egy dohos matrac volt benne, amin feküdt, előtte pedig egy tál. Egy bedeszkázott ablakon keresztül némi fény beáramlott rajta, de azzal is csupán félhomály volt.
Mégis hol van? És hol van a kórház? Megpróbált felkelni, de nem tudott. Lánccsörgés hangját hallotta, és lenézve döbbenten tapasztalta, hogy bal lába egy rozsdás csőhöz van kötve egy kutyaláncszerűséggel.
A léptek zaja egyre hangosabb lett, a rozoga ajtó előtt elhaltak, majd az ajtó kinyílt.
Egy torz képű, nagydarab férfi nézett rá. Arca sebhelyekkel volt csúfítva. a régi vonásait már nem lehetett felfedezni rajta, annyira eltorzult az arca. Mögötte egy kisebb termetű férfi jött be, egy buldogot vezetett pórázon. arcán az undor kifejezése ült.
– Hohóó! Felkelt a drága – szólt a nagydarab mély hangon.
Faith az egyik „mentőst” vélte felismerni. Tehát mégsem mentősök
voltak.
– Hol vagyok? Kik vagytok? – Faithnek remegett a hangja.
– Csendet! – szólt az alacsonyabb.
Kezében egy kancsó volt. Közelebb ment, és az ágy végénél lévő tálba locsolta a tartalmát. Víz volt.
– Mit akartok? – Faith szinte kiabált.
A nagydarab férfi rezzenéstelen arccal odament hozzá, és teljes erejéből arcon ütötte. Faith azt hitte, hogy menten szétrobban a feje.
Szemei megteltek könnyel, amitől nem látott semmit.
– Ne, kérlek ne! – rimánkodott. Kezeit védekezésképpen a feje fölé emelte.
– Itt maradsz, és csendben leszel! – szólt a nagy ember, majd megfordult és távozott. A kisebb követte őt.
A kutya még rámordult Faithre, majd megfordult, követte a gazdáját, és bevágódott mögötte az ajtó.
Faithben ezernyi kérdés vetődött fel, de egyre sem tudta a választ. Kik ezek? Hol van egyáltalán? Miért került ide, és miért csinálják ezt vele? Lehet, hogy emberrablók? Vagy szervcsempészek? Az is lehet, hogy rabszolgának tartják itt fogva, de akkor mit akarnak tennie vele?
Teljesen kétségbeesett, nem tudta, hogy mitévő legyen. A feje még mindig szörnyen fájt az ütéstől. Egy dologban azonban biztos volt. Valahogy el kell innen tűnnie, de sürgősen.
Megfogta a lánc végét, és megpróbálta kihúzni belőle a lábát. Húzta, amilyen erősen csak lehet, de nem volt elég széles a bilincs, hogy kibújtassa rajta. Túl szoros volt, és csak annyit ért el vele, hogy csúnyán felsértette vele a lábát. De talán a másik vége.
A csőhöz kötözött felét megragadta, és teljes súlyával próbálta ellökni magát a faltól, de hasztalan volt. A vascső még csak meg sem mozdult. Elrozsdásodott létére meglehetősen stabilnak tűnt.
Még végrehajtott pár elkeseredett próbálkozást, de csak annyit ért el vele, hogy lefárasztotta magát. Most viszont erősnek kell maradni, nem adhatja fel.
Megfordult az ágyon, hogy igyon egy kis vizet, de a lánc nem sokat engedett. Kicsavart lábbal próbálta elérni a vizes tálat, de túl messze volt.
Levette a jobb lábáról a cipőt, és a cipőfűzőjénél fogva belehajította a tálba. Mintha csak horgászna. Nagy adag víz fröccsent a padlóra, de sikeres volt. A cipőfűzőjével lassan maga fele húzta, míg el nem érte kézzel, majd megragadta a tálat, teve üzemmódba kapcsolt, és mohón kiitta a felét.
Visszafordult az ágyon, mert eléggé kényelmetlen volt ez a testhelyzet.
És most mi legyen? – tette fel magának a kérdést. Szabadulni nem tud, mert a lánc nem engedte. Nem maradt más hátra: várni kell; hogy mire, azt ő sem tudta.
A kevéske fényből próbálta kitalálni, hogy hány óra lehet. Jenna még bizonyára nem keresi. Valószínűleg abban a hitben van, hogy elment dolgozni, és estig nem is megy haza. Sajnos azonban még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán keresni fogja-e.
A fény lassan csökkenni kezdett a szobában. Tehát kint már elkezdett alkonyodni. Órák óta feküdt a koszos matracon. Az első látogatás óta senki nem jött be hozzá, és nem is hallott más, emberi tevékenységre utaló zajokat.
Az elsötétülő szobában egyszer csak arra lett figyelmes, hogy kiveri a víz. izzadságcseppek csillogtak az egész testén. Faith nem értette, hogy mitől lehet, hiszen a szobában nemhogy meleg lett volna, hanem egyenesen hideg volt. Fázott, de nem volt mivel betakaróznia. Talán beteg lett volna? Az utcán töltött éjszaka után ez nem lett volna meglepő.
Megpróbált nem odafigyelni teste vészjelzéseire. Lehunyta a szemét, és aludni próbált. Vajon Jenna már keresi? Bejelentette-e már a rendőrségen, hogy eltűnt? Még nem telt el 24 óra, úgyhogy nem is foglalkoznának vele egyelőre. Még nem számított eltűnt személynek.
Lassan teljesen sötétség borult a szobára. Faithnek nem sikerült elaludnia, a felfázása csak rosszabb lett. Borzalmasan érezte magát, egész teste úszott a verejtékben, valószínűleg nagyon magas láza lehetett, mert majd megfagyott. Úgy érezte, mintha egy hűtőkamrában lenne teljesen meztelenül. Testét összehúzta, amennyire csak tudta, de nem sokat jelentett.
Hamarosan remegés fogta el az egész testét. Még soha életében nem volt ilyen rosszul, még hasonlót sem érzett.
Lassan rájött, hogy ez nem lehet betegség, hanem elvonási tünet.
Az utóbbi időben annyira megszokta a különféle bódítószerek használatát, hogy észre sem vette, hogy függővé vált. Rá kellett jönnie, hogy mik a következményei a mértéktelenségének. Egy napra sem kellett nélkülöznie őket, ezért nem is tapasztalta meg korábban az elvonási tünet borzasztó élményét.
A testének azonnal szüksége van valamire. Bármire, amitől jobban lesz. Kiabálni akart valakinek, aki meghallja, és tudna rajta segíteni, de nem jött ki hang a torkán.
Csak feküdt a sötét szobában, és hallgatta agyának elkeseredett sikoltásait az eufória után.

Egy rettenetesen hosszú ébren töltött éjszaka után a nap sugarai végre betöltötték a szobát, ahol raboskodott. De valójában nem a szoba rabja volt, hanem a saját elméjéé.
A tünetei valamelyest csillapodtak, de nem múltak el. A kínok között töltött éjszaka teljesen kimerítette, mozdulni sem tudott. Életének eddigi legborzasztóbb éjszakáján volt túl. Remélte, hogy a neheze véget ért, és legalább a saját testével nem kell harcolnia az irányítása felett.
Léptek zaja hallatszott a folyosóról, majd hamarosan kinyílt az ajtó, és ott állt két „megmentője”. Faithnek ezek után már nem volt kedve hozzá, hogy megköszönje, amit érte tettek. Mindenesetre nem erőszakolták meg, aminek örült, de aggodalommal töltötte el. Ezek szerint valami nagyobb céljuk van vele. Talán darabokban akarják eladni a szerveit valami gazdag keletinek, aki majd sok pénzt fizet nekik. Még a gondolattól is megborzongott.
– Nézd már, függő a kiscsaj! – A nagydarab egyből levonta a következtetést. – Így értékesebb lesz.
Értékesebb? De mire? Lehet, hogy mégsem akarják feldarabolni?
De akkor mihez kell nekik?
– Fogd meg, addig leszedem róla a bilincset!
Faith hallotta a zár kattanását, majd érezte, hogy lekerül a lábáról a bilincs. Fájdalmat érzett, valószínűleg a vas leszedte a lábáról a maradék bőrt is. Ebben az állapotában képtelen lett volna elfutni.
– Vigyük ki, még járni sem tud!
Két oldalról megragadták, és húzni kezdték.
A folyosó ugyanolyan omladozó, elhanyagolt volt, mint a szoba. Egy rozoga csigalépcsőn vitték le, ami úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet. A lábuk alatt recsegett az egész szerkezet, majd következett egy kisebb folyosó, aminek a végén egy dupla szárnyú ajtó volt.
Faith agya vadul zakatolt. Próbált minél több információt szerezni, hogy legalább a környéket felismerje, közben pedig lázasan gondolkodott a szökési tervről.
Mikor az ajtóhoz értek, kinyitották, és egy pillanat alatt vakító fehérség töltött el mindent. Faith annyira megszokta a félhomályt, hogy a nappali fény egyenesen elvakította a szemét, és be kellett csuknia.
Gyerünk! Gondolkozz!
A lába alatt derékig érő, elburjánzott füvet érzett. Akkor valahol a külvárosban lehetett. A nap állásából talán meg tudná mondani, hogy merre, de még mindig csak foltokat látott.
Megálltak, kinyílt egy furgon ajtaja, majd keményen bedobták a járműbe. Szemei hozzászoktak a világossághoz, és kétségbeesetten próbált belekapaszkodni minden apró jelbe, ami a helyzetére utalhat. Egy romos ház magasodott fölé, amit magas kerítés vett körül, és az elgazosodott udvarán voltak. Mielőtt jobban körülnézhetett volna, a kezeit megkötözték, a fejére pedig csuklyát húztak. Úgy tűnik, végképp elszállt az esély, hogy megtudja, hol van.
– Hová visztek? – kérdezte rémülten.
Válasz gyanánt egy akkora pofont kapott, hogy a feje nekikoccant a furgon oldalfalának.
– Nem beszél! – szólt a mély hang.
– Rohadt szemetek! – kiabálta Faith, majd jött a válasz egy erősebb pofon kíséretében.
Faithnek majd szétszakadt a feje, de a kisebbik fickó csak nevetett.
– Ahová te mész, ott nem bánnak veled úrihölgy módjára. Még visszasírod ezt a helyet és minket is.
Faith bele sem mert gondolni, hogy miket csinálhatnak vele.
Az autó motorja beindult, majd egy háromórás út vette kezdetét.
Többnyire földutakon és rosszabb minőségű autóutakon haladtak. A furgon megállás nélkül zötyögött, Faith pedig úgy pattogott benne, mint egy gumilabda.
A fején lévő csuklyától nem látott semmit, így esélye sem volt megtudnia, hogy merre tartanak, de ha nem lett volna letakarva a szeme, akkor sem valószínű, hogy tudta volna. Biztos volt benne, hogy ilyen utakon még sosem járt.
Az út egyetlen hang nélkül telt. Faith nem mert megszólalni, nem akart újabb verést. A „megmentői” nem először járhatnak erre. Lehet, hogy csukott szemmel is ismerték már az utat. Vajon hány áldozatot szállítottak már erre? Biztos többet, mint amiről tudni szeretett volna. A munkájukat profi módjára végezték. Faith meg sem tudta mozdítani a kezeit. Esélye sem volt a menekülésre. azonban ha történne valami csoda, és kiszabadulna, legfeljebb azt érné el, hogy világtalan módjára nekiszaladna az első oszlopnak.
Az jármű nagy sokára megállt. Faith végtagjai teljesen elzsibbadtak, de legalább a gyötrő elvonási tünetek nem kínozták már.
Az ajtó kinyílt. Szél zúgása hallatszott, és sós levegő illata töltötte be a tüdejét. Valahol a távolban hullámok morajlottak. A tengernél volt.
– Lódulj! – jött a vezényszó, és egy ujj bökte meg a lapockája között.
A friss levegő újult erővel töltötte fel. A tenger hullámai erősen ostromozták a part menti sziklákat. Talán rabszolgamunkára fogják egy illegális halfeldolgozó üzemben? Az még talán elviselhető is lett volna, viszont kötve hitte, hogy élete végéig strandolásra és napozásra kényszerítik.
Pár perc séta után megálltak. A hangokból ítélve valaki közeledett feléjük.
– Ezt hol szereztétek? – kérdezte magas hangon, akcentussal.
– Az utcán. Túladagolta magát – szólt a nagydarab.
– Kora?
– Legfeljebb húsz.
Az akcentussal beszélő férfi szinte lekezelően beszélt vele. Valami főnökféleség lehetett.
– Ellenőriztétek a személyazonosságát?
Nem érkezett válasz, azonban a csendben tapintani lehetett a feszültséget.
– NEM MEGMONDTAM? MINDIG NÉZD MEG, KIT HOZOL! ÉS HA
EGY POLItIKUS KÖLYKE AZ?
BUMM!
Faith feje majd szétrobbant a lövés hangjától és a lökéshullám erejétől, ahogy közvetlen a feje mellett elsütnek egy pisztolyt. Megrémült, mert hirtelen azt hitte, hogy őt érte a találat, de a következő pillanatban egy hatalmas test esett a földre. A nagydarab fickót lőtték le. Faithnek remegett a lába, állni is alig tudott.
– Hozzad! – parancsolta az akcentusos.
Faith szédült, és lábai alig akartak engedelmeskedni. A másik férfi rátette a kezét a vállára, érezte, hogy az remeg, majd elindultak.
Ennyi lenne egy ember élete? Mégis milyen emberek ezek? A saját emberét lőtte agyon, és csak úgy ott hagyta a földön. Most először komoly félelem fogta el. Legszívesebben sikítani szeretett volna, és elrohanni, valami mégis megakadályozta benne, hogy butaságot kövessen el.
A hullámok hangja egyre erősebb lett. A szél vízpermetet szórt a bőrére. Közeledtek a tengerhez. Egy széles deszkára kellett fellépni, amely meredeken felfelé vezetett. Faith próbálta nem elveszteni az egyensúlyát, ami a sérült és remegő lábával nem volt egyszerű.
Mikor felértek, minden lépésénél acél hangját hallotta kopogni a talpa alatt. Csakis egy hajón lehetett, és ez a hajó hamarosan elindul valahova.
Cikázva vezették egyre beljebb a hajó belsejébe. Jobbra, balra, jobbra, megint jobbra, balra. Egy idő után már nem tudta követni, hogy merre haladnak. A tájékozódási képességét teljesen elvesztette.
Egyszer csak megtorpant előtte a fegyveres férfi, Faith pedig egyenesen nekiment. Behúzta a nyakát, arra számított, hogy megüti, de ehelyett csak megszólalt.
– Nyisd ki az ajtót!
Egy hatalmas zár kattant, majd egy súlyos ajtó nyikorogva kitárult.
Faithről lekerült a csuklya. Egy óriás konténer fekete ürességbe vesző belsejét látta. Hátrapillantott, és elakadt a lélegzete. Egy gigantikus méretű konténerszállító hajón volt. Maga körül ezernyi konténert látott, amelyek több tíz méter magasra nyúltak az ég felé.
Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán.
Egy erős kéz belökte az ajtón. Mire feleszmélhetett volna, a vasajtó
egy nagy csattanással bevágódott, és elnyelte a sötétség.



-C. J. DeWitt-

Ha nem tudod kivárni a soron következő részt, vagy csak szeretnél egy példány a polcodon látni belőle, akkor az alábbi linken meg tudod venni a könyvet:

http://www.konyvmuhely.hu/szerzok/nagy-krisztian/fooldal

C. J. DeWitt - Faith - Második fejezet

A történet helyenként brutális cselekményt, túlfűtött szexualitást, illetve tudatmódosító szerek megjelenését tartalmazza, így csak erős idegzettel rendelkező felnőtt olvasóknak ajánlott.

Második fejezet

– Kész vagyok!
Jenna kilépett a fürdőből. Egy gyönyörű fekete ruhát viselt, ezüstszínű gyöngyökkel kiegészítve. A haját begöndörítette, arcán púder és pirosító volt, ajkain pedig szájfény csillogott.
– Kicsit lehangolt vagyok, fel kéne dobni magunkat előtte – tett egy javaslatot Faith, aki még mindig a drog negatív hatása alatt volt.
– Épp itt az ideje!
Jenna felemelte a kezét. Egy kis fehér port tartalmazó tasak volt benne. A maradék anyagot az asztalra szórták. Jenna egy bankkártyával egyenlően kimérte az adagokat, és két csíkot csinált belőle. Addig Faith két 20 dollárost összetekert. az egyiket átadta Jennának, és öszszeütötték, mintha poharak lennének.
– Egészségedre!
– Egy verseny? – kérdezte Jenna.
– Oké.
– Akkor háromra!
– Eeeegy – számolt Faith –, ketttőőő… Hééééé!
Jenna felszippantotta a saját adagját, majd Faith is gyorsan követte, hogy ne maradjon le.
– Csaltál – nevetett Faith.
– Tudom, szívem. – Jenna vállat vont, majd az orrán maradt kevés kokaint az ujjára vette és bekapta. – Induljunk!
Az ajtón kilépve a hűvös éjszakai levegő fogadta őket. Faith hajába belekapott a szél, de nem fázott, mert a drog belülről fűtötte.
Kart karba öltve sétáltak az utcán. Más bulizni járó fiatalok megbámulták őket, de ez nem az a fajta rosszindulatú bámulás volt, hanem inkább az a fajta, hogy most ők vannak a középpontban. Faithnek tetszett, hogy a pasik tekintetükkel végigkövetik őket az utcán.
Kanyargós és szűk utcákon keresztül vezetett az útjuk. Takaros házakat hagytak el maguk mögött, amelyek annyira jellemzőek voltak Farhumptonra.
– Majd kapsz tőlem egy ajándékot – szólalt meg Jenna.
– Micsodát? – lepődött meg Faith.
– Óóó, majd meglátod!
Jenna arca kaján vigyorra húzódott. az, ahogy kimondta a szavakat, csak egy dologra engedett következtetni. a mai este igazán vad lesz.
Ahogy az utcán haladtak, többen is füttyentettek rájuk, és megszólították őket, de nem vettek róluk tudomást. Folytatták az útjukat, és hamarosan megérkeztek egy hatalmas, vörös fényekkel kivilágított szórakozóhely elé. Az utóbbi időben szinte a törzshelyükké vált a diszkó. Faithnek azonban csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy legalább egyórás sorban állásra számíthatnak a nagy tömeg miatt.
Ma este különösen sok ember szerette volna kiengedni a fáradt gőzt.
– Most mégis hogyan fogunk bejutni? – kérdezte.
– Majd én elintézem.
Jenna elemében érezte magát. Karon fogta Faitht és a tömeget megkerülve a bejárathoz húzta.
Két marcona biztonsági őr támasztotta az ajtót. Faithnek ötlete sem volt, hogy mi volt Jenna terve, de kételkedett benne, hogy észrevétlenül átcsusszanhatnak a lábuk alatt. Hamarabb préselődik papírvékony vastagságúra, hogy a szél szárnyán belebegjen felettük, minthogy kijátssza a figyelmüket.
– Bob, Joe! – Jenna széles mosollyal üdvözölte őket. – Mi újság? Eléggé hosszú a sor sajnos.
Nagy meglepetésére a biztonsági őrök csak biccentettek és félreléptek. Faitht nem érdekelte túlzottan, hogy barátnője honnan ismeri ezeket az alakokat. Jennát követve belépett a szórakozóhelyre.

Egyszerre hangorkán töltötte be a dobhártyáját, a szemét elvakították a színpompás fények és a csillogás. A táncparketten megannyi ember önfeledten táncolt, és Faith végre úgy érezte, hogy idetartozik, végre megérkezett.
A hangulat azonnal magával ragadta. Láthatatlan kezeivel kinyúlt érte és átölelte. Érezte a zene ritmusát a gyomrában, és egész testét átadta a mozgásnak. Megragadta Jenna karját, és a lányt magával húzva, belevetették magukat az őrült tömegbe. Nem volt szükség külön kérvényre, már a táncparketten találták magukat, és együtt tomboltak a többiekkel.
Faith a körülötte lévőket nem ismerte, mégis úgy tekintett rájuk, mintha mindannyian egy bandába tartoznának. Nem voltak különbségek, nem számított, ki kicsoda. Csak az volt a fontos, hogy mindnyájan itt vannak és tombolhatnak. Most nincsenek szabályok és nincsenek kötelezettségek, csak ők vannak, és a zene. Mindenki egy emberként lélegzett és egy emberként mozgott, mint egy család. Ez volt az ő igazi családja.
Mikor már nem bírta tovább szusszal, odaszólt Jennának, aki önfeledten táncolt.
– Gyere, menjünk, igyunk valamit!
– Mi???
– IGYUNK VALAMIT! – ordította Jenna fülébe.
– JA, OKÉ!
Utat törtek maguknak a tömegen keresztül, és a bárpult felé vették az irányt. Már messziről látszott a neonfüzérrel körbeölelt tölgyfa bárpult. a színek folyamatosan változtak rajta, mindig újabb és újabb hangulatot adva neki.
– Két whiskyt, tisztán – adta le a rendelést Jenna.
Faith addig felkászálódott az egyik magas bárszékre és megpróbált nem kiesni belőle.
– Mindjárt jövök – szólt Jenna.
– Hova mész?
A lány válaszként egy vigyort küldött felé, és elviharzott. Mindig volt valami pajkosság ebben a mosolyban.
Közben a pincérlány – két telefonszám-elkérés között – kiöntötte az italukat, és Faith elé tette. Amíg Jennára várt, belekortyolt a sajátjába, és a táncolókat figyelte.
– Az élet vize – szólította meg egy hang Faitht.
Faith oldalra nézett. Egy rövid hajú, kék szemű srác ült mellette. Álla hegyes volt, az arcán borostát viselt, de jóképűnek tűnt.
– Tessék?
– Skót nyelven a whisky azt jelenti, hogy az élet vize.
A srác feljebb emelte a tekintetét.
– Nem tudtam, hogy ezt jelenti.
– Gale vagyok – felelte.
– Az én nevem Faith.
Gale a kezét nyújtotta felé. Faith megfogta, és a szemébe nézett. Még sosem látott ilyen ragyogóan kék szemet.
– Egyedül jöttél? – kérdezte Gale.
– Nem, a barátnőmmel, de nem tudom hova ment.
Érezte, hogy elvörösödik. Ezektől a kék szemektől teljesen zavarba jött.
– És mi lesz a terv? Átbulizzátok az éjszakát? – mosolygott Gale.
– Az a terv.
De hogy kivel, az még nyitott kérdés – tette hozzá gondolatban Faith.
– És te?
– Csupán egy kicsit szórakozni akarok.
Faith nem tudta kitalálni, mit akar ezzel mondani, de nem is nagyon érdekelte. Ilyen helyes srácnak bármi elnézhető. Azonban nem is maradt ideje töprengeni rajta, mert felbukkant Jenna, a rá jellemző kaján vigyorral az arcán.
– Itt vagyok szívem.
– Hol voltál? – kérdezte Faith, de legszívesebben inkább azt kérdezte volna: Nem tudtál volna egy kicsit később jönni?
Mielőtt Jenna válaszolhatott volna, Gale felállt.
– További szép estét hölgyeim! – majd közel hajolt Faithhez, és a fülébe súgta: – Remélem, még találkozunk!
Gale rákacsintott, majd távozott. Jenna utánanézett, majd tátott szájjal bámult Faithre.
– Ez meg ki volt? – arcán fülig ért a mosoly.
– Most találkoztam vele – vonta meg a vállát Faith.
– Hmmm, jó feneke van – nyelvével megnedvesítette az ajkát. Jenna fenékfetisizmusa néha zavarba ejtő volt.
– Ne is álmodj róla! Te hol voltál? – terelte el a szót Faith, de Jennát nem lehetett ennyivel lerázni.
– Na, mit súgott a füledbe? – Jenna teljesen fel volt csigázva.
– Még találkozni akar velem – felelte félvállról Faith, de érezte, hogy a belső szervei nem tudnak nyugton maradni az izgalomtól.
– Úúúú, talán lesz valami – Jenna úszkált az örömmámorban. – Akkor viszont ezekre szükséged lehet.
Jenna kinyitotta a markát. 6 darab kör alakú, apró bogyó volt benne. Faithen úrrá lett az izgalom. Nem tudta, hogy mik ezek, de tudta, hogy hasznára válnak majd.
– Ecstasy – világosította fel Jenna.
– Honnan szerezted?
– A mosdóban vettem egy ismerőstől.
Ez rendszeres válasz volt nála, azonban Faith nem aggódott, hogy rosszul lehet tőle. Eddig sosem volt problémája az ismerőstől szerzett anyaggal. Korábban sosem próbálta ki, ezért nem is tudta, hogy mire számítson. Hallott már róla, hogy milyen hatása van, ezért már régóta szerette volna megtapasztalni. Jenna átadott neki hármat.
– Azt mondják, hogy fokozza a szexuális vágyat. Most ez kell neked – mosolygott Jenna.
Faith titokban egyetértett ezzel.
– Bevesszük?
– Még szép – Jenna egy gyors mozdulattal bevette, és már le is nyelte.
Faith követte a példáját, és ő is lenyelte, majd leküldte hozzá a maradék whiskyjét is, hogy a tabletta ne legyen lent annyira egyedül.
Jenna is kihörpintette az italát, és tettre készen leugrott a székből.
– Akkor ideje birtokba venni ezt a helyet!
Lerángatta a székből Faitht, majd mindketten a táncparkettre vonultak. A hatása fél óra múlva jelentkezett. Hihetetlen boldogságérzet tört rá. Faith mindenki iránt mérhetetlen szeretetet érzett, és csak táncolni akart. A korábbi fáradtsága eltűnt, helyét a pezsgés és a mozgás vette át. a boldogsága mindenre és mindenkire kiterjedt. Titokban még egy üres műanyag söröspohárnak is szerelmet vallott.
Fényáradat zúdult rá, a levegőben kellemes illatok lengtek. Ránézett a barátnőjére.
– Jenna, ez fantasztikus!
Jenna határtalan boldogsággal nézett vissza rá. A levegő körülötte ragyogott az érzelmektől, amelyeket kibocsájtott.
Faith nem tudta, hogy mennyi ideje táncol már. Egy óra, egy nap, egy hét. Nem számított. Arra lett figyelmes, hogy Jenna egy fiúval karjaiban táncol. Faith fejében megelevenedett egy boldog kép, amiben Jenna és a fiú rózsaszín felhőkön ülve összeházasodnak, majd egy fiú gyereket szül, és életük végéig boldogok lesznek. Olyan csodálatos kép volt.
Egy kéz kopogtatta meg a vállát. Faith hátrafordult, és vele szemben ott állt Gale. Magas volt, és izmos. A bárpultnál ülve nem is tűnt fel neki, hogy milyen jó alakja van. a feje körül csillagokból font koronát viselt. Ebből a szemszögből úgy nézett ki, mint egy hős lovag.
– Szabad lesz? – kérdezte Gale, és a karját felé nyújtotta.
Faith megfogta a kezét, Gale pedig magához húzta és átölelte. A boldogság szétáradt az egész testében.
Ismételten elvesztette az időérzékét, nem tudta, mióta vannak így.
Egyszer csak Gale megszólalt.
– Gyere velem – mondta halkan, és Faith abban a pillanatban akár a világ végére is elment volna vele.
Gale kivezette a szórakozóhelyről. Egyszerre hatalmas csend borult köré. De jobb is volt így. Rájött, hogy a zajos diszkó eddig csak zavarta őt.
A csendben lépteik halk zajára figyelt.
– Hová megyünk? – távolinak hallotta saját hangját.
Gale nem válaszolt. Nem baj, legalább hangja nem törte meg a csend békéjét.
Pár lépés után megtorpant, és szembefordult Faithszel. Gyengéden a falhoz lökte és megcsókolta.
Faith tudta, hogy mi fog következni, de nem ellenkezett. Egy kis hang a fejében azt suttogta neki, hogy ne meneküljön el, hiszen vágyott Gale érintésére. Valahol mélyen tudta, hogy ezzel hibát követ el, kihasználják és eldobják, de mégis belement. Mintha a világ működése csak ettől függött volna, aminek nem állhat az útjába. Ha elengedi, nyomban megszűnik létezni minden.
Lekerült a nadrág Gale-ről. Eltűnt, mintha csak levarázsolták volna. A következő pillanatban, már Faithen sem volt bugyi.
Az érzés, ami utána jött, semmihez sem volt fogható. Betöltötte az agyát, és szétáradt az egész testében. Minden porcikája könyörgött, hogy ne legyen vége. A fények színes villámként cikáztak körülötte energiával töltve fel a testét, majd mikor elérte a kritikus pontot, akkor egy atombomba erejével robbant ki belőle.
Faith a nyirkos, hideg betonon tért magához. Teste remegett a hidegtől. Izmai elernyedtek. Fogalma sem volt róla, hogy hol van, és hogy juthat haza. Körülnézett, és egy koszos sikátorban találta magát. Felborult kukák, kiszakadt szemeteszsákok és törmelékhegyek voltak mindenfele. Gale-nek nyoma sem volt. Hát itt hagyta, de nem volt meglepődve. Mégis mit kellett volna várnia tőle? Nem valószínű, hogy ellovagoltak volna a napnyugtába, de ez mégis rossz érzéssel töltötte el. Magának sem merte beismerni, de pontosan ez volt az, amire vágyott: hogy kihasználják, és eldobják, mint egy rongyot. Érezni akarta a csalódottság és a szenvedés fájdalmát.
A keserű bánat haragja kavargott benne, és ráébresztette, hogy az élete puszta illúzió. Nem tudta, hogy mit akar pontosan. Keresett valamit önmagában, és ezért minden este elkövette ugyanazokat a hibákat.
Az ecstasy hatása már rég elmúlt. Levertnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem sok értelme lett volna hazamenni. Jenna és az új fiúja valószínűleg már javában tesztelik valamelyik óvszergyár legújabb termékét. Faith jobbnak látta inkább, ha az utcán húzza meg magát éjszakára. Nem ez lenne az első eset. Már máskor is volt hozzá szerencséje.
Keserű gondolatok kavarogtak benne, hiszen nem is olyan régen még neki is volt otthona. Nem csupán egy lakás, ahova aludni jár, hanem egy olyan hely, ahol biztonságban érezhette magát, és szerették. Mikor még minden rendben volt körülötte.
A drogok gyötrő utóhatása régi emlékek sokaságát hozták fel a felszínre. Faith a  kimerültségtől nem volt képes harcolni ezekkel. A könnyei patakként folytak le az arcán, eláztatva csinos, lila ruháját.
Könnyes szemmel lenézett a földre, keresett valamit, de nem találta. Kínjában elnevette magát. Nincs meg a bugyija. Gale nyilván ellopta. Gale, a bugyifetisiszta.

Kialvatlanul ébredt, és mindene sajgott. Még sötétség honolt, nem kelt fel a nap, de a horizonton már megjelentek az első napsugarak. Hajnali öt körül lehetett az idő.
Faith ülő helyzetbe tornázta fel magát. Hátát a falnak támasztva hallgatta a város hajnali csendjét. Se egy autó, se az emberek léptei vagy beszélgetései, semmi hangzavar. Csak az ürességet lehetett hallani. a csend volt az a hang, amit csak ritkán hall az ember.

Nemsokára elkezdődik számára a munka. Egy újabb nap vette kezdetét. Hullafáradtan bevánszorog majd az étterembe, és kiszolgálja a vendégeket, majd este ismét kezdetét veszi a parti. Ilyenkor látja csak igazán, hogy ez egy körforgás, amiből nem találja a kiutat, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed.
A gyomra hangos korgással jelezte, hogy szeretné, ha már vele is foglalkoznának.
Faith lassan feltápászkodott. Nem szeretett volna most tükörbe nézni. Kinézete inkább hasonlíthatott egy zombiéra, mint egy élő emberre. Viszont valami ehetőt kéne szerezni, mielőtt munkába indul, addig viszont még volt pár órája. A buliba nem vitt magával sok pénzt, viszont azt a keveset is már elköltötte.
Elindult kifelé a sikátorból. Még nála voltak az esti bogyók. A háromból kettő, de kételkedett benne, hogy laktató reggeli lenne belőle.
A sikátorból kiérve örömmel tapasztalta, hogy tudja, hol van. Innen csak pár sarokra lakik. De várjunk csak. Jenna fiúja még mindig ott van. Ez az egyszobás lakás átka. Faithnek nem volt kedve beállítani és közéjük feküdni.
Azonban még így is maradt egy lehetősége. Nem szívesen gondolt bele, de most nem volt jobb ötlete. A szülei háza az ellenkező irányban van fél óra gyalogútra. ha még hajnalban beosonna, akkor észrevétlenül elcsenhetne egy-két szendvicset. Ilyenkor még úgyis
alszanak. Senki nem venné észre, és nem kell végighallgatnia egy véget nem érő ordításpárbajt. Borzasztóan érezte magát, hogy ilyet kell tennie, mégis hajtotta a szükség.
Faith gyorsabban haladt célja felé, mint szerette volna. Nem voltak emberek az utcán, akiket kerülgetni kellett volna, így a tervezett fél óra csak húsz percig tartott. Mire feleszmélt, már a rendezett környékű, családias kertváros szélén állt. Azonban Faith inkább csak az ismétlődő formákat látta benne: ugyanolyan házak, ugyanaz a zöld gyep, ugyanolyan autók és ugyanazok a mintacsaládok. Mintha csak az Ollókezű Edward című film otthagyott díszleteiben költöztek volna bele.
Faith megkereste azt a házat, ahol felnőtt. Több mint egy éve volt itt utoljára. Semmi nem változott azóta, de nem is számított rá.
Megkerülte a házat. Nem kellett óvatosan lépkednie, mert a gyepfű tompította léptei zaját.
A hátsó ablak félig nyitva volt. Ezen a környéken nem tartottak betöréstől, attól pláne nem, hogy egy rokon tör be hozzájuk.
Felcsúsztatta az ablakot, és bemászott a házba. Pont ide akart jönni, a konyhába. Az eltelt idő alatt mit sem változott. A szokásos amerikai konyha jegyeit viselte. Semmi különleges. Makulátlanul tiszta helyiség és rendezett környezet.
Faith a hűtőhöz ment, és kinyitotta. Gyomra azonnal jelezte, hogy a közelben elfogyasztásra váró táplálék van. Nyomban kivett belőle egy narancslevet és pár előre elkészített szendvicset. Anyukája tehát még mindig csomagol apjának szendvicset, hogy reggel elvigye a munkába.
Az egyik szendvics felét egy harapással bekapta, majd rágás nélkül lenyelte. Szemei könnybe lábadtak, a túl nagy falat majdnem megakadt a torkán. halk köhögéssel azonban sikerült leküzdenie.
Furcsán száraznak érezte a szendvicset, nem ilyenre emlékezett. A gyomra viszont akár egy macska, hálás dorombolással jelezte, hogy szeretne még. Ám félbe kellett szakítania a műveletet.
A toalett lehúzásának hangja megdermesztette Faitht. Valaki tehát volt a fürdőszobában. Egyik kezében a félig megevett szendvics, a másikban a narancslé, a hűtő ajtaja pedig nyitva. Valahova azonnal el kell rejtőzni, mielőtt meglátja vala…
A fürdőszoba ajtaja kinyílt. Már késő volt bármit is tenni. Egy sovány férfi állt előtte döbbent arccal. Három számmal nagyobb méretű pizsamát viselt, ami lógott rajta. Faith nem tudta, hogy ki lehet, hiszen az apja kövér és szakállas volt, az ismeretlennek pedig szőrtelen, beesett és csontos az arca.
– Faith? – szólt a férfi. Hangja halk volt, és rekedt.
Faith megrémült a felismeréstől. Ez csak az apja lehet, de látszólag a nyoma sem volt meg benne régi önmagának. Faithben egy csapásra előtörtek a régi sérelmek emlékei, és ez haraggal töltötte el.
– Kislányom, te vagy az?
Apja a lánya tekintetét fürkészte. Ilyen csapzott hajjal és koszosan nyilván ő sem igazán hasonlíthatott korábbi önmagára.
Most volt itt az idő a menekülésre, amíg még lehetett. Ledobta a kezében lévő narancslevet és szendvicset, és az ablakhoz futott, majd egy ugrással már kint is volt. Nem tudta megállni, hogy ne nézzen vissza. Apja ugyanúgy állt ott, mozdulatlanul, lógó pizsamában.
– Faith, kislányom, kérlek, ne menj el! – tekintetével szinte könyörgött.
Vajon mi történhetett az erős kezű és kövér férfival?
– Én már nem vagyok a lányod!
Faith szemei izzottak a gyűlölettől. Még sosem látta apját ilyen kiszolgáltatottnak, de nem tudta sajnálni. Nem tudott felejteni és nem tudott megbocsátani.
– Édesanyád meghalt – suttogta az apja.
Faith lábai a földbe gyökereztek. Mozdulni sem tudott.
– Neeem… – alig jött ki hang a torkán.
A haragja egy szempillantás alatt szertefoszlott.
Az az ember, aki megszülte, aki felnevelte, és aki szerette, most halott, és nincs többé. Számára a szülei már régóta halottak voltak, de ez most más. Ez valódi. Az anyja, akit egyszerre gyűlölt és szeretett, már nem létezik.
Ránézett az apjára. Nem tudta, hogy mit tegyen. Nem tudta, hogy mit mondjon.
Megfordult és futott, csak futott… el messzire a félelmei elől, a felismerés elől, az igazság elől. Ameddig csak bírta, amilyen gyorsan csak bírt. Elhagyta maga mögött a házat, de még a környéket is. Nem tudta, hogy merre jár, de nem is érdekelte. Egyik lépés a másik után.
Zihált, leizzadt, de nem adta fel. Égető fájdalmat érzett a lábaiban, de még erősebb tempóra kapcsolt. Nem akart megállni, nem akart szembenézni a tényekkel.
Mikor már minden ereje elhagyta, kimerülten a földre roskadt. Arca úszott a verejtékben, mellkasa fel-le mozgott, ahogy kapkodva vette a levegőt. Egy kihalt utcán volt, elterülve a földön. Nem volt senki körülötte. Senki, aki segíthetne rajta, bár hogy hogyan, azt ő maga sem tudta.
Csak feküdt a hideg földön. Nem akart gondolkodni, nem akart semmire sem gondolni. Kemény dolgot érzett a keze alatt. A ruhája fodrába rejtett megmaradt két ecstasy tabletta. Erre volt most szüksége, el kellett menekülnie.
Gondolkodás nélkül lenyelte mindkettőt, és csak nézte, ahogy a nap sugarai fénnyel árasztják el az égboltot, és elűzik a sötétséget.
A várt élmény viszont most más volt. A teste remegett, és rosszullét fogta el. A szemére köd ereszkedett, homályosan látott. A bőre szinte égett, lángolt, és mintha tűkkel szurkálnák. Minden egyes oxigénvételért meg kellett küzdenie. Az agya teljesen elzsibbadt, csak a fájdalomra tudott koncentrálni. Még soha nem érzett hasonlót, még soha nem adagolta túl magát.
Azt akarta, hogy legyen már vége, de csak rosszabb lett. A remegés fokozódott, teljesen magatehetetlen és kiszolgáltatott volt.
Végtelen hosszúságúnak tűnő idő múlva két árny jelent meg fölötte. Úgy tűnt, mintha egyenesen rá néznének. Nem tudta eldönteni, hogy valódiak-e, de csak bennük reménykedhetett.
Kérlek, segítsetek! – gondolatban könyörgött nekik, hátha meghallják.
– Túladagolta magát – szólalt meg egyik mély hangon.
– Haldoklik, nézd a száját, már habzik! – mondta a másik.
– Fogd meg, vigyük be! Gyógyszer kell neki!
Tehát mentősök. Faith érezte, hogy két oldalról megfogják, és felemelik. Már nincs baj, biztonságban van. Valaki biztos látta, ahogy összeesik, és kihívta a mentőket. Hamarosan a kórházban ébred fel. Minden rendben lesz. Végighallgatja egy orvos véleményét, hogy mennyire veszélyesek a drogok, ő pedig szemlesütve megígéri, hogy többet nem használ semmi ilyesmit, és végre hazamehet. Otthon majd kialussza minden fáradtságát és bánatát.
Faith érezte, ahogy berakják egy kocsiba, az ajtaja becsukódik, majd a motor beindul. Már biztonságban van.
A szemei lecsukódtak, és elaludt.



- C. J. DeWitt -

Történt egy egy hónapos csúszás, ami miatt elnézést kérek. Ezentúl minden héten szombaton felkerül a következő fejezet.

Ha nem tudod kivárni a soron következő részt, vagy csak szeretnél egy példány a polcodon látni belőle, akkor az alábbi linken meg tudod venni a könyvet:

http://www.konyvmuhely.hu/szerzok/nagy-krisztian/fooldal

Szösszenet – Múzeumi nyelvi különbségek, vagy hasonlóságok?

Október elején történt, hogy egy gyönyörű őszi meleg napon barátnőmmel meglátogattuk a Nemzeti Múzeumot.

Korábban még egyikünk se járt ott, így megfelelő programnak bizonyult, hogy tudásszomjunkat és vágyainkat csillapítsuk a történelmi múlt iránt.

Lassan odabattyogtunk a kasszához, és megvettük a jegyeket, majd a pénztáros közölte, hogy a kabátokat és a táskát le kell adni a ruhatárban.

Ebben nem volt semmi meglepő. Teljesen normális dolog, ha az embert ilyen helyen megkérik, hogy adja le az említett tárgyait, mivel így részben visszaszorítható a lopás.

Úgyhogy csináltunk egy kanyart, és lefelé vettük az irányt. A csigalépcsőn több-kevesebb sikerrel levergődtünk és a mámortól diadalittasan odabotorkáltam a kabátokkal és a táskákkal a ruhatárhoz.

-          - Hello! – köszöntem én.

-          - Hy! – köszönt vissza barátságosan az ott dolgozó fiatal srác. – May I take your jacket?

Hmmm… ez angolul beszél – gondolta magamban. Erre nagyszerűen ráhibáztam, de semmi gond, annyira még tudok angolul, hogy megértessem magam, úgyhogy szépen odaadtam a kabátokat, megkérdeztem, hogy ingyen van-e, mire a srác közölte, hogy igen, amitől én felettéb boldog lettem, majd megkaptam a bilétát, és távoztunk.

Ahogy ránéztem barátnőmre láttam, hogy ő is nagyon boldog, mert ingyenes a ruhatár, de valahogy furcsán boldog, és a szája nagyon felfelé görbül ami nekem nem tetszett, mert nem értettem miért, így aztán rá is kérdeztem, mire elmondta, hogy mégis miért beszélgetünk mi angolul a ruhatárossal, ha egyszer ő is magyar?!

Én pedig elkezdtem neki elmagyarázni, hogy bizony ő nem magyar, hiszen akkor magyarul beszélt volna – gondoltam én. Legalábbis ez lett volna a helyes következtetés. Szóval 10 percig ezt bizonygattam.

De aztán ő is elmagyarázta nekem, hogy azért beszélt angolul, mert én Helloval köszöntem, ami félreérthető volt, és azt hitte, hogy nem vagyunk magyarok.

Így aztán szépen elbeszélgettünk angolul. Utána pedig ketten vitáztunk, a srác nemzetiségét illetően.

De végül is elég logikus lenne a dolog, hogy miért is dolgozna egy külföldi a Magyar Nemzeti Múzeumban?

Mondanom sem kell, hogy miután körbejártuk a múzeumot és visszamentünk a kabátokért, én valahogy nem igazán akartam megszólalni. Egyrészt nem tudtam, hogy milyen nyelven is kéne.
Úgyhogy ez is egy újabb példa volt arra, hogy a nőknek mindig igazuk van.

De egy biztos, ha legközelebb ilyen helyre megyünk, és le kell adni a kabátokat, akkor ezt fogom mondani: Itt vannak a kabik cicafiú, ha érted, amit mondok! – ebből biztosan tudni fogja, hogy mire gondolok. Minden nyelven egyértelmű jelzésekkel gesztikulálva.

- C. J. DeWitt -

Simone Elkeles - Tökéletes Kémia

Fülszöveg:

Chicago külvárosában, a Fairfield gimiben mindenki tudja, hogy a kerület északi és déli negyedeiben élők között kibékíthetetlen ellentétek húzódnak. Így amikor a pompon lányok csapatkapitánya, Brittany Ellis mellé Alex Fuentest, egy helyi bűnbanda tagját osztják be tanulópárnak kémiaórán, az eredmény borítékolható: ezek ketten robbanékony egyveleget képeznek.
A fiatalok egyike sem számol azonban egy meglepő kémiai reakcióval: a szerelemmel.
Vajon sikerül-e legyőzniük saját előítéleteiket és családjuk, barátaik ellenszenvét a másik iránt? Sikerülhet-e a látszólag lehetetlen?

Nos, akkor kezdjük is az elején. Itt és most szeretném bejelenteni mindenkinek, hogy megtaláltam jövendőbelimet Alex Fuentes személyében. Na, jó, viccet félretéve, Egy osztálytársam kezében láttam meg a könyvet, és annyira tetszett a cím meg a borító, hogy muszáj volt nekem is megtudnom miről is szól. Így hát felkerekedtem és kihasználtam érettségi ajándékomat és letöltöttem a könyvet ebookra. Sajnos sok időm nem volt olvasni, így beletelt egy pár napba(4), de mire eljutottam a végére már könyörögtem, hogy csak legyen jó, csak legyen jó, kérlek, csak legyen jóóóóóóó. És igen, jó lett. Nem akarok belemenni a részletekbe, mert megfogadtam, hogy nem lövöm le a poént, így hát csak annyit mondok, hogy ne számítsatok semmire, mert az tuti hogy nem úgy lesz.
A történet szerethető, és bár érezni, hogy ez csak egy könyv, azért van némi valóság alapja, és nem egy kiszínezett csillám pónis szivárványos hányingerfalva, hanem igenis élethű karakterek, és többnyire élethű cselekmények vannak. Totál imádtam, hogy Shelley és a betegsége végül teljesen normális és elfogadott lesz, és nem akarja többé rejtegetni őt. Egy szó mint száz: totális és teljes imádat. 

Hölgyeim, partedlit felkötni és felkészülni a nyálcsorgatásra. Jó olvasást ;)

Pár idézet, hogy kedvet kapjatok ;)

"– Ellis kisasszony? Ön következik. Mutassa be Alexet az osztálynak!
– Ez itt Alejandro Fuentes. Ezen a nyáron, amikor éppen nem utcasarkokon lődörgött ártatlan embereket zaklatva, a város börtöneiben turnézott. Gondolom, mindenki érti, hogy mit akarok ezzel mondani. Van azonban egy titkos vágya, amit senki sem sejt róla… A titkos vágya… A titkos vágya az, hogy főiskolára mehessen, és kémiatanár legyen, mint ön, Mrs. Peterson.
Brittany diadalmas mosolyt villant felém, azt gondolja, hogy ezt a kört megnyerte. Azt te csak hiszed, gringa!
– Ő Brittany Ellis – mondom a szemek kereszttüzében. – Ezen a nyáron elment a bevásárlóközpontba, és új ruhákat vett, hogy felturbózza a ruhatárát, és apuci pénzén felkeresett egy plasztikai sebészt is, hogy felturbózza… izé… amit fel kell. Az ő titkos vágya pedig az, hogy egy mexicanóval randizhasson az érettségi előtt."

"Alex egy régi díványon terül el. Csak a farmernadrágja van rajta. Semmi más. Álmos, véreres szemét nyitogatja.
– Szia! – mondja kedvesen, és nyújtózkodni kezd.
Végem van. Nagy bajban vagyok. Mert bámulom. Nem tudom levenni a szemem a bicepszéről, a tricepszéről, meg a többi epszéről."

"– Még mindig ég a nyelved? – Kihúzom a nyelvem a vízből.
– Mintha egymillió focista rohangálna rajta stoplis cipőben.
– Ó, jaj! – mondja Alex nevetve. – Hallottam valahol, hogy a csókolózás lehűti a nyelvet.
– Elég bénán akarod a tudtomra adni, hogy meg szeretnél csókolni."

"– Ha bajod van azzal, hogy cigizek, inkább mondd meg!
– Jó. Bajom van azzal, hogy cigizel – mondom neki.
– Akkor miért nem mondtad meg? – kérdezi, és elnyomja a hamutartóban.
– El sem hiszem, hogy ízlik neked – mondom, mikor elindulunk.
– Lelazít.
– Ideges vagy?
A pillantása a szememről a mellemre, majd a mini ruha alatt a combomra vándorol. – Ha ebben a ruhában vagy, akkor igen."

"Ha most kalóz lennék, elrabolnám, és magammal vinném a hajómra. De nem vagyok kalóz, és ő sem fogoly királylány. Két kamasz kölyök vagyunk, akik gyűlölik egymást. Na, jó: én már nem gyűlölöm annyira."

"Néhány perc múlva hangos sóhajtozás és morgás szűrődik be a jakuzzi felől. Doug és Sierra nyilván átugrották a masszázst, és a lényegre tértek.
– Szerinted csinálják? – kérdezi Brittany.
– Vagy csinálják, vagy Doug módfelett vallásos – mondom, mert a srác percenként azt ordítja, hogy Istenem! Istenem!"

"– Egyszer úgyis muszáj lesz szóba állnod velem.
– Hogy a barátnőd péppé verjen? Kösz nem, Alex. Megtartanám az arcomat a jelenlegi állapotában.
– Nincs barátnőm. Nem akarsz felvételizni a posztra?"

Kedvenc karakter: Totál egyértelmű hogy Alex és Paco és persze Shelley
Ami kifejezetten tetszett: Nem a megszokott tökéletes kis világ lépét mutatja
Ami nem tetszett: Paco :(
A történet: 5/5
A karakterek: 5/5
A borító: hmmm 5/6 lehet?
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás dátuma: 2012 (magyar)
Oldalszám: 412
Honnan: osztálytárs
Eredeti cím: Perfect Chemistry

- N. J. Erceys -

Life is stange – A befejezés (bojler nélkül)

Elérkezett végre ez a pillanat is. Life is strange rajongók figyelem! Október 20-án megjelent az ötödik, egyben utolsó epizódja a játéknak.

Az előző írásomat a játékról itt találjátok:

http://eletszinesoldala.blogspot.hu/2015/09/jatekajanlo-kifejezetten-lanyoknak-life.html

Három hónap feszült várakozás után ismét belemerülhetünk Max hihetetlen kalandjaiba.

Az ötödik rész ott kezdődik, ahol a negyedik véget ért. Az utolsó epizóddal végre minden a történet végkifejlete felé halad. Itt már nincsenek magányos barangolások, vagy esti sétálgatás (nem mintha nem lett volna meg ezeknek a különleges hangulata), inkább az erős drámaiságra helyeződik át a hangsúly.

Az eddig is feszült események csak fokozódnak, és az izgalmas történetvezetéssel már szünetet is alig lehet tartani.

Max képessége még inkább előtérbe kerül, és sok múlik az időzítésen, illetve, hogy elég gyorsak, vagy szemfülesek vagyunk-e.

A szokásos választás ismét hangsúlyossá válik, és már a korábbi tapasztalatokból kiindulva világossá válik, hogy a játék befejezése is rajtunk fog múlni.

A folyamatosan fokozódó feszültség miatt végül nem kis izgalom lesz bennünk, hogy hogyan is alakuljon a játék befejezése. Én magam legalább negyed órán keresztül gondolkodtam, hogy mit válasszak, de végül nem bántam meg a döntést.

Fantasztikus, ahogy ez a játék az ember érzelmeivel játszik. Talán nem is tudnék még egy ilyen erős érzelmi alapú játékot mondani, amilyen ez.

Az utolsó epizódban aztán megállás nélkül pörögnek az események, és az ember nem győzi kapkodni a fejét, és közben az kiabálni, hogy „aztamindenit!”.

Úgy gondolom, hogy a befejező rész mindenkit kárpótolni fog a hónapokon keresztüli idegőrlő várakozásért. Rengeteg olyan megoldás van benne, ami igazán különleges, és nem tudnám egy másik történettel sem párhuzamba állítani.

Végezetül:

Ez az a játék, aminek minden másodpercét élveztem, és igazán hiánypótló alkotás a játékok meglehetősen széles piacán. Remélem, hogy még több hasonló remekmű fog készülni, de addig is, én biztosan végigviszem még jó párszor.

- C. J. DeWitt -

A World of Warcraft függőségről őszintén

Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a számítógépes játékok igenis komoly függőséget tudnak okozni.

Játéka, illetve története válogatja, hogy mennyire éli bele magát az ember, de komoly veszélyt jelenthet, ha valaki túl sok időt tölt egy adott játékkal.

A saját történetemen keresztül fogom bemutatni, hogy milyen is az, ha valaki igazán függő lesz.

Azonban előtte még pár szót a számítógépes játékokról.

Alapvetően remek szórakozási lehetőséget biztosítanak, és viszonylag olcsó is, ami nagy előnyt biztosít más programokkal szemben. De nem kell elfelejteni, hogy ennek is megvannak a hátulütői.

Akik nem igazán beavatottak a témában, azoknak úgy tudnám ezt jellemezni, hogy olyan, mintha az ember egy filmet nézne, csak ebben a filmben ő maga a főszereplő, és/vagy úgy alakíthatja a történetet, ahogy neki tetszik.

Választékból ugyan nincs hiány. A boltokban szinte roskadoznak a polcok, olyan sokféle és sokfajta van rajtuk.

A legtöbb ugyan ártalmatlan, de vannak olyanok, amik szinte behúzzák az embert, és nem engedik élni se. Pontosabban a játék világában fog élni.

És így jutottunk vissza a cikk témájához, amiben a World of Warcraft nevű függőségről fogok beszélni.

2006 körül találkoztam először a játékkal, még 9.-es koromban. Mondhatni, hogy azonnal megfogott az egész világ.

Aki nem ismeri, annak dióhéjban annyit, hogy fejlődni kell, szinteket kell lépi, be kell barangolni a világot, harcolni kell, és fejleszteni a karaktert, de közben oda mehetsz, ahova csak akarsz, tehát nincs megadva egy előre kijelölt út, mint a legtöbb játék esetében, hanem te választhatod meg a célodat. Sajnos ez az egyik erőssége is a játéknak. E miatt tűnik olyan abbahagyhatatlannak.

A kezdeti nehézségek után hatalmas élmény volt több emberrel együtt bebarangolni a tájakat, felfedezni az új dolgokat, és együtt csinálni a különböző küldetéseket. Úgy éreztem magam, mintha egy különös szövetség tagja lennék, és mindenkit, aki ezzel játszik, - az a 2-3000 ember – valamilyen erő kötné össze, ami egyesítené az összes játékost.

De miért is lenne ez akkor annyira rossz?

Akkoriban nekem fel se tűnt hogy viselkedtem, de utólag már látom, hogy hamarabb észre kellett volna vennem a baljós jeleket.

A játéknak van egy olyan tulajdonsága, hogy a valós idő jelenik meg benne, tehát, ha valójában délután egy óra van, akkor a játékban is délután egy óra van, és e szerint változnak a fényviszonyok is. Gondolhatjátok, hogy mennyire valóságosnak tűnik így minden, de a legrosszabb az, hogy az időérzék ilyenkor teljesen elveszik. Egy óra alatt szinte semmit nem lehet csinálni benne. Sokszor azon kaptam magam, hogy mikor reggel felkeltem, hogy pár órát játsszak, már este 11 óra lett.

Észre se venni, és pillanatok alatt elmegy vele az idő.

Ez a tipikus - mindig van mit csinálni, és sosincs rá elég idő – érzés, ami tulajdonképpen egy örök körforgás, mert nincs olyan, hogy vége lesz a játéknak. Mindig lesznek újabb megszerzendő dolgok, vagy újabb célok. Nem is beszélve az évente, vagy kétévente megjelenő kiegészítőkről.

A menete nagyon hasonlít a valósághoz: tudsz kereskedni, utazhatsz a világban, felfedezhetsz mindenféle érdekes dolgokat, de a kedved tartja, akkor elmehetsz egy fodrászatba is, egyszóval ez a valóság reprodukciója, annyi különbséggel, hogy itt nagy harcos lehetsz egy olyan korban, ami a történelemben a középkornak felel meg, és tele van mágiával, illetve varázslatokkal.

Ha eleget játszol, akkor te lehetsz a király, és mindenkit ez motivál. A legjobbnak lenni. Azonban az összetettsége miatt nincs olyan, hogy abszolút legjobb, így ez a cél elérhetetlen.

Úgy tudsz hírnevet kiérdemelni és kalandozni, hogy közben ki sem kell mozdulnod a szobából. A gép előtt ülve kényelmesen szerezhetsz magadnak elismerést, ha elegendő időt töltesz vele. És a WOW világában ez az, ami igazán fontos. Sok idővel lassacskán elismertnek lenni.

Mert, ha kitartó vagy, és igazán nagy játékos, akkor mások is fel fognak figyelni rád, és egyenesen dicsőítenek. Ennek azonban van egy negatív oldala is. Nyomás alá helyeznek, hogy folytasd, amit elkezdtél, és elvárják, hogy te mindig készültségben legyél, mert te vagy az, akire mindig számítani lehet.

Ez egy amolyan pszichés teher is, ami a játékosokra nehezedik. Ezért is olyan nehéz a mértéktartás, mert, ha egyszer belecsöppentés, akkor nem lehet csak úgy abbahagyni.

A karakter, akit irányítasz kedvessé válik a számodra, ami teljesen érthető is, hiszen több száz, és több ezer órát öl bele a játékos, hogy olyan legyen, amit szeretne. Ezáltal egy érzelmi kötelék is kialakul, hiszen azzal a bizonyos karakterrel, vagy karakterekkel barangolja végig a világot, látja nap, mint nap, és mások is ezt ismerik meg.

A valóságban lehet neked bármi olyan problémád, ami miatt nem szereted saját magadat, s WOW világában viszont olyan karaktert alkothatsz, akit csak szeretnél. Ha alacsony vagy, lehet magas karaktered, ha magas vagy, akkor pedig lehet alacsony…stb. Egyszóval a való életben lévő problémáidat egyszerűen kihagyhatod a játékban. Ott nem kísértenek téged azok a negatív megjegyzések/hozzászólások, amikkel minden nap szembesülsz. Ha belépsz a Warcraftba, az lehetsz, aki csak lenni akarsz.

Valahogy én is ilyen úton jutottam el végül odáig, hogy már csak a játék világában éltem. Nem ettem, alig aludtam, még wc-re is futva közlekedtem, hogy minél gyorsabban visszaérjek a gép elé, és folytatni tudjam.

Nem egyszer fordult elő velem, hogy szándékosan lebetegítettem magam, csak azért, hogy otthon tudjak maradni suli helyett és játsszak. Az orvostól nem volt nehéz igazolást szerezni, hogy pár napra kiírjon. Ilyenkor aztán reggel 5-6 körül felkeltem, és addig nyomtam a gépet, míg el nem aludtam előtte.

Hogy mit szóltak ehhez a szüleim? Hát nem örültek neki. Sőt, nem kevés fejmosást kaptam e miatt, de akkoriban ez nem érdekelt. Rendszeresen hazudtam neki, hogy kész van a házim, tanultam a holnapi dogára, és eltitkoltam, hogy megint szereztem egy egyest. Végül így jutottam el odáig, hogy 10. osztály év végén megbuktam irodalomból. Mondanom sem kell, nem volt egy kellemes élmény.

Ez volt az a fordulópont, amikor úgy éreztem, hogy nagyon kicsúszott a lábam alól a talaj. Úgy éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam, és már késő volt vissza csinálni. Iszonyatosan rossz érzés volt, mikor láttam, hogy anyukám rendszeresen sír miattam.

Akkor döntöttem el, hogy sürgősen kezdenem kell magammal valami, mert ez így nem mehet tovább. Egy időre abbahagytam a WOW-ot, és inkább a tanulással foglalkoztam. Egész nyáron azzal voltam elfoglalva, hogy átmenjek a pótvizsgán, és ezért minden tőlem telhetőt m meg is tettem. Amikor csak tudtam tanultam, illetve ismételtem.  Akkor pótoltam be a 10. osztályos tananyag egészét, mivel az órákon sose figyeltem oda. De végül sikerült. És egészen jó eredményt kaptam a pótvizsgán, úgyhogy folytathattam a 11. osztállyal, és nem kellett évet ismételnem.

De ott volt még egy másik probléma is. Egy sokkal inkább nagyobb. Maga a játék.

A csendben még mindig ott várakozott, és mikor véget ért a hajtás, ismét a fejembe furakodott, és makacsul erősködött, hogy ismét elővegyem, és leüljek elé játszani.

Hatalmas őrlődés volt bennem akkoriban, ugyanis egyenesen rosszul voltam, hogy nem játszhatok vele. Pontosabban én magam nem akartam vele játszani mert tudtam, hogy ismét ez lenne a vége. Ha leülök elé, akkor megint csak beszippant a világa, és onnan semmi nem robbant ki, és kezdődik elölről minden. Nem kis elhatározás kellett hozzá, hogy ne indítsam el.

Aztán elkezdődött a 11. év, és az valamelyest elfoglalt engem, így kevésbé gondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne ismét játszani vele „pár órát”. És mindig ellenálltam a kísértésnek, de a fejem egy hátsó szegletében mindig jelen volt valahol mélyen elásva, valamint, ha rossz napom volt, akkor valahogy mindig a WOW jutott az eszembe, hogy ott nincsenek olyan problémák, mint a való életben, és milyen jó lenne elmenekülni abba a világba.

Végül ez két éven keresztül ment így. Időnként elkapott egy-egy intenzív érzelmi löket, hogy leüljek elé játszani, de mindig ellenálltam neki. Aztán 12. év végén úgy döntöttem, hogy még egyszer utoljára belépek a játékba.

A célom világos volt, csak ezt két éven keresztül halogattam. Tudtam, hogy korábban meg kellett volna tennem, de mindig elhessegettem a gondolatot.

Nagyon jó volt ismét találkozni egy régi ismerőssel a karakterem személyében. Semmit nem változott, ugyanolyan volt, mint korábban. Csak én voltam az, aki változott azóta.

Körülbelül fél óráig nézhettem, mire megért bennem az elhatározás, hogy rákattintsak arra a gombra, és beírjam, hogy DELETE. Utána egyszerűen letöröltem az egész játékot a gépről, és azóta se raktam fel. Nem kis elhatározás kellett hozzá, de végül le tudtam zárni magamban ezt a korszakot.

Így utólag már nagyon bánom, hogy egyáltalán elkezdtem ezt az egészet, mert belegondolni is félelmetes, hogy mennyire be tudja magába szívni az embert, de még félelmetesebb, ha belegondolok, jelenleg is játékosok ezrei, vagy inkább tízezrei vannak, akik egy kitalált világba menekülnek a valóság problémái elől.

Az ember nem veszi észre magán, hogy mikor válik függővé, de mikor már megmutatkoznak ezeknek a jelei, akkor már késő, ezért inkább én mindenkinek azt tanácsolnám, hogy a lehető leggyorsabban nyomja meg a DELETE gombot, ahogy én is tettem, mielőtt még érzelmi bilincsbe taszítana bárkit is.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ez az egész egy nagyon jól működő gépezet, amivel a Blizzard nagyon is tisztában van, és mind történetileg, mind játékmenetileg az a céljuk, hogy az egyes játékosok minél több ideig benne ragadjanak az általuk kreált világban.


- C. J. DeWitt -