Tegye fel a kezét az, aki igazi rajongója volt,
esetleg még jelenleg is az a történetnek?
Emlékeztek még arra, mikor gyerekként a napokat
számoltátok, mikor jelenik meg magyarul a soron következő könyv. Vagy mikor
tudjátok végre megvenni a moziban a filmre szóló jegyeteket.
Mint sokan mások, én is türelmetlenül vártam, hogy
nagy nehezen eljöjjenek ezek a napok, és a suliból kiszabadulva egyből
rohanhassak a könyvesboltba megvenni az újonnan megérkezett könyvet, hogy aztán
nagy sebbel-lobbal hazarohanva egész éjszakás olvasásba kezdjek. Pontosabban
addig, ameddig le nem csukódik az ember szeme.
A tömeghisztéria, amit csak ez a könyvsorozat tudott
kiváltani a gyerekekből/fiatalokból, valamint egyes felnőttekből egyaránt,
annak emléke mindig élni fog azokban, akik részesei voltak ennek a nagyszerű
világnak.
Célomul tűztem ki, hogy magam, valamint mások
szórakoztatására megpróbálom felidézni azokat a kedves emlékeket, amiket a
Harry Potternek köszönhettem/köszönhettünk.
De ezek nem csupán kedves emlékek, hanem egy
korszakot jelentettek, és biztos vagyok benne, hogy nem csak számomra volt
ennyire meghatározó.
A varázslófiúról legelőször 2001-ben hallottam,
mikor egyik osztálytársam kezében megláttam a negyedik részt, és rákérdeztem,
hogy mit olvas. Maga az olvasás annyira nem érdekelt. Mindig elolvastam a
kötelezőket, esetleg ritkán egy olyan könyvet, aminek megtetszett a története,
de ezek tényleg ritkaságszámba mentek.
Viszont, ahogy elmesélte nekem a történetét, valami
megfogott benne. Nem tudom mi volt az pontosan; talán az iskola, talán a közeg,
vagy a csavaros történet, de tény, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Volt még
valami magában a borítóban is, ami megtetszett benne, és hamarosan már 1490 Ft-al
a kezemben indultam a könyvesboltba, hogy megvegyem az első igazán sajátomnak
mondható könyvét. Azóta eltelt 15 év, és higgyétek el, nem bántam meg.
Akkoriban nem volt még igazán rajongás ezért a
történetért, sőt csak kevesen hallottak róla. Ami igazán beindította később a
hisztériát, az a filmnek az érkezése volt. Pontosabban a film előtti pár
hetes/hónapos időszak.
Visszatérve, mikor megszereztem az első kötetet,
hazaindultam és ezután azt hiszem, már tudjátok, hogy mi történt. Magába szippantott
a történet.
Egy varázslófiú, akinek meghaltak a szülei és undok
nagybátyjánál kell laknia, ráadásul egy barátja sincs. Rögtön megfogott a
történet.
Egy olyan élményt nyújtott az olvasás, ami semmihez
sem volt fogható. Egy olyan történet, amit korábban nem láttunk, és olyan
karakterek, valamint misztikus világgal, amiről fogalmunk se volt addig.
A főszereplőt együtt kísérhettük végig azon az úton,
amelyikben végül lehetősége nyílik egy új életre, és addig csak a
tudatalattijában lévő varázserejét is sikerül felszínre hoznia.
Egy képesség, ami mindenki számára varázslatos
lenne, ezzel mi magunk is részesei vagyunk annak a világnak, ahol nem muglik,
hanem varázslók vagyunk és egy-egy nemes ház tanulói. (leggyakoribb esetben ez
a Griffendél volt). Varázslódat játszunk az udvaron és betegesen gyűjtünk
minden tárgyat, ami a Harry Potterhez köthető.
A főszereplőnk nem egy tökéletes, miden akadályt
elhárító csodagyerek volt, hanem olyanok, mint mi. Ugyanúgy esetlenek, elesettek,
céltalanok, és csak a mindennapok folyama hajtja. Ahogy Harrynek, úgy közülünk
sokaknak is ez jelentette a változást. Elkalandoztunk olyan helyekre, ahol még
nem jártunk és nem is létezik, de legszívesebben mi is ott lennénk. Nem
számítottak a veszélyek, vagy a kihágások, csak lehessünk ott. Lelki szemink
előtt felderengtek a Roxfort temérdek tornyai, és seprűn lovagolva átszeltük a
kék eget, olykor-olykor elmerülve egy felhőben.
Együtt örültünk és együtt féltünk Harryvel. A
Tiltott rengetegben kirázott minket a hideg az ott ólálkodó ismeretlentől, de
diadalittas örömben törtünk ki, mikor megnyertük a meccset a Mardekárral
szemben.
Mi is olyan sálakba akartunk járni, mint az iskola
tanuló és titkon reméltük, hogy értünk is eljön egy nagydarab szőrös alak, aki
elvisz minket egy varázslatos helyre.
Viszont ahogy telt az idő, és megjelent az első
film, úgy lett egyre népszerűbb a történet is. Most már mindenki a Harry
Potterről beszélt. A legtöbbünknek a varázslófiú monogramjával ellátott tolltartója,
vagy pohara volt, és lépten-nyomon olyan beszélgetésekbe botlott az ember, ami
róla szólt. Kicsit úgy is érezhette magát a diák, mintha valóban a Roxfort tanulója
lenne. Ha óra alatt nem folyhatott erről a szó, akkor arról álmodoztuk, hogy bárcsak
abban az iskolában lehetnénk.
Harryvel együtt mi is kezdünk felnőni, és egyre
nagyobb problémákkal szembesültünk. A konfliktusok már nem csak az iskolában
zajlottak, hanem a kinti világban is. Pont, ahogy a mi életünkben.
Tinédzserként egyre borúlátóbban lettünk, egyre inkább zárkózottabbak, amiben
sokak számára csak a könyvsorozat képzett kivételt. Bármilyen rossz volt is a
magunk élete, vagy keserítette meg a ránk váró feladatok végtelen sora, vagy a
továbbtanulás terhe, a Harry Potterre mindig lehetett számítani, mert mikor
kinyitottál egy könyvet és olvasni kezdtél, akkor egy csapásra megszűnt minden
téged érintő probléma, és a helyét a kalandok és az izgalmak varázslatos világa
töltötte ki.
A tét egyre nagyobb lett és ahogy az életben, úgy
itt is kezdtek a problémák beszivárogni a mindennapokba. A történet kezdett
elkomorodni és sötétebb hangulatot venni. Volt benne valami nyomasztó érzés,
amely folyamatosan ott lebegett a fejünk felett. És az írónő ezt pontosan
tudta. Ahogy nőttünk, úgy a problémáinkkal együtt Harrynek a gondjai is velünk
nőttek. Mintha az egyedüli ember lenne, aki megérthetne minket. Mintha maga a
történet értene meg minket. Sokunknak ez volt a mentora. Elmerülve a
történetben olyan volt, mintha megértene minket. Egy kapcsolat alakul ki,
amiben a magunk gondolatai tükröződek vissza. Tulajdonképpen együtt nőttük fel
Harryvel.
Továbbra is az aktuális könyv első megjelenési
napján jártam a könyvesboltba, és alig vártam, hogy nekikezdhessek. Addig
persze tucatszor olvastam el a korábbi részeket, és szinte kívülről fújtam az
egészet.
Már-már úgy tűnt, hogy a Harry Potter iránti
étvágyam kielégíthetetlen.
Azután jött valami, amit Lumosnak hívnak. Az
internetnek köszönhetően további érdekességeket kaptam a történetről, és már
nem csak a könyvekből nyerhettem információmorzsákat, hanem megannyi
érdekességet olvashattam róla. Szó volt forgatásokról, interjúkról, és temérdek
olyan információról, amivel tudásvágyamat kielégíthettem. Olyan közösség
alakult ki, akikkel bármikor szívesen beszélt az ember. Olyanok voltak, mint
én. Megrögzött HP imádók. Naponta órákat voltam képes ott eltölteni, és mindig
lestem, ha új hír került fel.
De ahogy telt az idő és megjelent az utolsó könyv,
valamint pár évvel később az utolsó film, úgy a történet körüli rajongás is
kezdett kikopni. Tény, hogy több, mint 10 évet ölelt fel a sorozat, ami jelen
esetben sokunknak a gyerekkori élmények meghatározó szerepét töltötte be,
azonban kénytelen-kelletlen szembesülnünk kell a ténnyel, hogy felnőttünk.
Harry Potter is a maga útját egyengeti, és nekünk is így kell tenni.
A legtöbbünket szép emlékek fűzik hozzá, ami már
örökre bennünk él, és nosztalgia gyanánt bármikor leemelhető a polcról, hogy
ismét elmerüljünk a HP csodálatos világában.
Így lassan 25 éves fejjel visszatekintve (juj, ez
már negyed évszázad!), a nosztalgia, és a régi emlékek képei derengenek fel
bennem. Azok az emlékeké, amelyik mindig is ott lesznek a szemeim mögött, és
ami megszerettette velem az olvasást, valamint, ha ez nem lenne, akkor drága páromat
se ismertem volna meg, valamint most nem is blogolnék.
Összefoglalva: a Harry Potter olyan élményt adott
gyerekként, ami most is végigkísér az életben és általa nyitott lettem a
könyvek iránti szeretetre, valamint meglátni az értéket másban és másokban.
- C. J. DeWitt -
