A World of Warcraft függőségről őszintén

Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a számítógépes játékok igenis komoly függőséget tudnak okozni.

Játéka, illetve története válogatja, hogy mennyire éli bele magát az ember, de komoly veszélyt jelenthet, ha valaki túl sok időt tölt egy adott játékkal.

A saját történetemen keresztül fogom bemutatni, hogy milyen is az, ha valaki igazán függő lesz.

Azonban előtte még pár szót a számítógépes játékokról.

Alapvetően remek szórakozási lehetőséget biztosítanak, és viszonylag olcsó is, ami nagy előnyt biztosít más programokkal szemben. De nem kell elfelejteni, hogy ennek is megvannak a hátulütői.

Akik nem igazán beavatottak a témában, azoknak úgy tudnám ezt jellemezni, hogy olyan, mintha az ember egy filmet nézne, csak ebben a filmben ő maga a főszereplő, és/vagy úgy alakíthatja a történetet, ahogy neki tetszik.

Választékból ugyan nincs hiány. A boltokban szinte roskadoznak a polcok, olyan sokféle és sokfajta van rajtuk.

A legtöbb ugyan ártalmatlan, de vannak olyanok, amik szinte behúzzák az embert, és nem engedik élni se. Pontosabban a játék világában fog élni.

És így jutottunk vissza a cikk témájához, amiben a World of Warcraft nevű függőségről fogok beszélni.

2006 körül találkoztam először a játékkal, még 9.-es koromban. Mondhatni, hogy azonnal megfogott az egész világ.

Aki nem ismeri, annak dióhéjban annyit, hogy fejlődni kell, szinteket kell lépi, be kell barangolni a világot, harcolni kell, és fejleszteni a karaktert, de közben oda mehetsz, ahova csak akarsz, tehát nincs megadva egy előre kijelölt út, mint a legtöbb játék esetében, hanem te választhatod meg a célodat. Sajnos ez az egyik erőssége is a játéknak. E miatt tűnik olyan abbahagyhatatlannak.

A kezdeti nehézségek után hatalmas élmény volt több emberrel együtt bebarangolni a tájakat, felfedezni az új dolgokat, és együtt csinálni a különböző küldetéseket. Úgy éreztem magam, mintha egy különös szövetség tagja lennék, és mindenkit, aki ezzel játszik, - az a 2-3000 ember – valamilyen erő kötné össze, ami egyesítené az összes játékost.

De miért is lenne ez akkor annyira rossz?

Akkoriban nekem fel se tűnt hogy viselkedtem, de utólag már látom, hogy hamarabb észre kellett volna vennem a baljós jeleket.

A játéknak van egy olyan tulajdonsága, hogy a valós idő jelenik meg benne, tehát, ha valójában délután egy óra van, akkor a játékban is délután egy óra van, és e szerint változnak a fényviszonyok is. Gondolhatjátok, hogy mennyire valóságosnak tűnik így minden, de a legrosszabb az, hogy az időérzék ilyenkor teljesen elveszik. Egy óra alatt szinte semmit nem lehet csinálni benne. Sokszor azon kaptam magam, hogy mikor reggel felkeltem, hogy pár órát játsszak, már este 11 óra lett.

Észre se venni, és pillanatok alatt elmegy vele az idő.

Ez a tipikus - mindig van mit csinálni, és sosincs rá elég idő – érzés, ami tulajdonképpen egy örök körforgás, mert nincs olyan, hogy vége lesz a játéknak. Mindig lesznek újabb megszerzendő dolgok, vagy újabb célok. Nem is beszélve az évente, vagy kétévente megjelenő kiegészítőkről.

A menete nagyon hasonlít a valósághoz: tudsz kereskedni, utazhatsz a világban, felfedezhetsz mindenféle érdekes dolgokat, de a kedved tartja, akkor elmehetsz egy fodrászatba is, egyszóval ez a valóság reprodukciója, annyi különbséggel, hogy itt nagy harcos lehetsz egy olyan korban, ami a történelemben a középkornak felel meg, és tele van mágiával, illetve varázslatokkal.

Ha eleget játszol, akkor te lehetsz a király, és mindenkit ez motivál. A legjobbnak lenni. Azonban az összetettsége miatt nincs olyan, hogy abszolút legjobb, így ez a cél elérhetetlen.

Úgy tudsz hírnevet kiérdemelni és kalandozni, hogy közben ki sem kell mozdulnod a szobából. A gép előtt ülve kényelmesen szerezhetsz magadnak elismerést, ha elegendő időt töltesz vele. És a WOW világában ez az, ami igazán fontos. Sok idővel lassacskán elismertnek lenni.

Mert, ha kitartó vagy, és igazán nagy játékos, akkor mások is fel fognak figyelni rád, és egyenesen dicsőítenek. Ennek azonban van egy negatív oldala is. Nyomás alá helyeznek, hogy folytasd, amit elkezdtél, és elvárják, hogy te mindig készültségben legyél, mert te vagy az, akire mindig számítani lehet.

Ez egy amolyan pszichés teher is, ami a játékosokra nehezedik. Ezért is olyan nehéz a mértéktartás, mert, ha egyszer belecsöppentés, akkor nem lehet csak úgy abbahagyni.

A karakter, akit irányítasz kedvessé válik a számodra, ami teljesen érthető is, hiszen több száz, és több ezer órát öl bele a játékos, hogy olyan legyen, amit szeretne. Ezáltal egy érzelmi kötelék is kialakul, hiszen azzal a bizonyos karakterrel, vagy karakterekkel barangolja végig a világot, látja nap, mint nap, és mások is ezt ismerik meg.

A valóságban lehet neked bármi olyan problémád, ami miatt nem szereted saját magadat, s WOW világában viszont olyan karaktert alkothatsz, akit csak szeretnél. Ha alacsony vagy, lehet magas karaktered, ha magas vagy, akkor pedig lehet alacsony…stb. Egyszóval a való életben lévő problémáidat egyszerűen kihagyhatod a játékban. Ott nem kísértenek téged azok a negatív megjegyzések/hozzászólások, amikkel minden nap szembesülsz. Ha belépsz a Warcraftba, az lehetsz, aki csak lenni akarsz.

Valahogy én is ilyen úton jutottam el végül odáig, hogy már csak a játék világában éltem. Nem ettem, alig aludtam, még wc-re is futva közlekedtem, hogy minél gyorsabban visszaérjek a gép elé, és folytatni tudjam.

Nem egyszer fordult elő velem, hogy szándékosan lebetegítettem magam, csak azért, hogy otthon tudjak maradni suli helyett és játsszak. Az orvostól nem volt nehéz igazolást szerezni, hogy pár napra kiírjon. Ilyenkor aztán reggel 5-6 körül felkeltem, és addig nyomtam a gépet, míg el nem aludtam előtte.

Hogy mit szóltak ehhez a szüleim? Hát nem örültek neki. Sőt, nem kevés fejmosást kaptam e miatt, de akkoriban ez nem érdekelt. Rendszeresen hazudtam neki, hogy kész van a házim, tanultam a holnapi dogára, és eltitkoltam, hogy megint szereztem egy egyest. Végül így jutottam el odáig, hogy 10. osztály év végén megbuktam irodalomból. Mondanom sem kell, nem volt egy kellemes élmény.

Ez volt az a fordulópont, amikor úgy éreztem, hogy nagyon kicsúszott a lábam alól a talaj. Úgy éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam, és már késő volt vissza csinálni. Iszonyatosan rossz érzés volt, mikor láttam, hogy anyukám rendszeresen sír miattam.

Akkor döntöttem el, hogy sürgősen kezdenem kell magammal valami, mert ez így nem mehet tovább. Egy időre abbahagytam a WOW-ot, és inkább a tanulással foglalkoztam. Egész nyáron azzal voltam elfoglalva, hogy átmenjek a pótvizsgán, és ezért minden tőlem telhetőt m meg is tettem. Amikor csak tudtam tanultam, illetve ismételtem.  Akkor pótoltam be a 10. osztályos tananyag egészét, mivel az órákon sose figyeltem oda. De végül sikerült. És egészen jó eredményt kaptam a pótvizsgán, úgyhogy folytathattam a 11. osztállyal, és nem kellett évet ismételnem.

De ott volt még egy másik probléma is. Egy sokkal inkább nagyobb. Maga a játék.

A csendben még mindig ott várakozott, és mikor véget ért a hajtás, ismét a fejembe furakodott, és makacsul erősködött, hogy ismét elővegyem, és leüljek elé játszani.

Hatalmas őrlődés volt bennem akkoriban, ugyanis egyenesen rosszul voltam, hogy nem játszhatok vele. Pontosabban én magam nem akartam vele játszani mert tudtam, hogy ismét ez lenne a vége. Ha leülök elé, akkor megint csak beszippant a világa, és onnan semmi nem robbant ki, és kezdődik elölről minden. Nem kis elhatározás kellett hozzá, hogy ne indítsam el.

Aztán elkezdődött a 11. év, és az valamelyest elfoglalt engem, így kevésbé gondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne ismét játszani vele „pár órát”. És mindig ellenálltam a kísértésnek, de a fejem egy hátsó szegletében mindig jelen volt valahol mélyen elásva, valamint, ha rossz napom volt, akkor valahogy mindig a WOW jutott az eszembe, hogy ott nincsenek olyan problémák, mint a való életben, és milyen jó lenne elmenekülni abba a világba.

Végül ez két éven keresztül ment így. Időnként elkapott egy-egy intenzív érzelmi löket, hogy leüljek elé játszani, de mindig ellenálltam neki. Aztán 12. év végén úgy döntöttem, hogy még egyszer utoljára belépek a játékba.

A célom világos volt, csak ezt két éven keresztül halogattam. Tudtam, hogy korábban meg kellett volna tennem, de mindig elhessegettem a gondolatot.

Nagyon jó volt ismét találkozni egy régi ismerőssel a karakterem személyében. Semmit nem változott, ugyanolyan volt, mint korábban. Csak én voltam az, aki változott azóta.

Körülbelül fél óráig nézhettem, mire megért bennem az elhatározás, hogy rákattintsak arra a gombra, és beírjam, hogy DELETE. Utána egyszerűen letöröltem az egész játékot a gépről, és azóta se raktam fel. Nem kis elhatározás kellett hozzá, de végül le tudtam zárni magamban ezt a korszakot.

Így utólag már nagyon bánom, hogy egyáltalán elkezdtem ezt az egészet, mert belegondolni is félelmetes, hogy mennyire be tudja magába szívni az embert, de még félelmetesebb, ha belegondolok, jelenleg is játékosok ezrei, vagy inkább tízezrei vannak, akik egy kitalált világba menekülnek a valóság problémái elől.

Az ember nem veszi észre magán, hogy mikor válik függővé, de mikor már megmutatkoznak ezeknek a jelei, akkor már késő, ezért inkább én mindenkinek azt tanácsolnám, hogy a lehető leggyorsabban nyomja meg a DELETE gombot, ahogy én is tettem, mielőtt még érzelmi bilincsbe taszítana bárkit is.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ez az egész egy nagyon jól működő gépezet, amivel a Blizzard nagyon is tisztában van, és mind történetileg, mind játékmenetileg az a céljuk, hogy az egyes játékosok minél több ideig benne ragadjanak az általuk kreált világban.


- C. J. DeWitt -