Szösszenet – Múzeumi nyelvi különbségek, vagy hasonlóságok?

Október elején történt, hogy egy gyönyörű őszi meleg napon barátnőmmel meglátogattuk a Nemzeti Múzeumot.

Korábban még egyikünk se járt ott, így megfelelő programnak bizonyult, hogy tudásszomjunkat és vágyainkat csillapítsuk a történelmi múlt iránt.

Lassan odabattyogtunk a kasszához, és megvettük a jegyeket, majd a pénztáros közölte, hogy a kabátokat és a táskát le kell adni a ruhatárban.

Ebben nem volt semmi meglepő. Teljesen normális dolog, ha az embert ilyen helyen megkérik, hogy adja le az említett tárgyait, mivel így részben visszaszorítható a lopás.

Úgyhogy csináltunk egy kanyart, és lefelé vettük az irányt. A csigalépcsőn több-kevesebb sikerrel levergődtünk és a mámortól diadalittasan odabotorkáltam a kabátokkal és a táskákkal a ruhatárhoz.

-          - Hello! – köszöntem én.

-          - Hy! – köszönt vissza barátságosan az ott dolgozó fiatal srác. – May I take your jacket?

Hmmm… ez angolul beszél – gondolta magamban. Erre nagyszerűen ráhibáztam, de semmi gond, annyira még tudok angolul, hogy megértessem magam, úgyhogy szépen odaadtam a kabátokat, megkérdeztem, hogy ingyen van-e, mire a srác közölte, hogy igen, amitől én felettéb boldog lettem, majd megkaptam a bilétát, és távoztunk.

Ahogy ránéztem barátnőmre láttam, hogy ő is nagyon boldog, mert ingyenes a ruhatár, de valahogy furcsán boldog, és a szája nagyon felfelé görbül ami nekem nem tetszett, mert nem értettem miért, így aztán rá is kérdeztem, mire elmondta, hogy mégis miért beszélgetünk mi angolul a ruhatárossal, ha egyszer ő is magyar?!

Én pedig elkezdtem neki elmagyarázni, hogy bizony ő nem magyar, hiszen akkor magyarul beszélt volna – gondoltam én. Legalábbis ez lett volna a helyes következtetés. Szóval 10 percig ezt bizonygattam.

De aztán ő is elmagyarázta nekem, hogy azért beszélt angolul, mert én Helloval köszöntem, ami félreérthető volt, és azt hitte, hogy nem vagyunk magyarok.

Így aztán szépen elbeszélgettünk angolul. Utána pedig ketten vitáztunk, a srác nemzetiségét illetően.

De végül is elég logikus lenne a dolog, hogy miért is dolgozna egy külföldi a Magyar Nemzeti Múzeumban?

Mondanom sem kell, hogy miután körbejártuk a múzeumot és visszamentünk a kabátokért, én valahogy nem igazán akartam megszólalni. Egyrészt nem tudtam, hogy milyen nyelven is kéne.
Úgyhogy ez is egy újabb példa volt arra, hogy a nőknek mindig igazuk van.

De egy biztos, ha legközelebb ilyen helyre megyünk, és le kell adni a kabátokat, akkor ezt fogom mondani: Itt vannak a kabik cicafiú, ha érted, amit mondok! – ebből biztosan tudni fogja, hogy mire gondolok. Minden nyelven egyértelmű jelzésekkel gesztikulálva.

- C. J. DeWitt -